Zakuro meglátta azt a mosolyt a kardofgató arcán. Takarásban volt, így őt nem láthatták meg. Nem tudta, milyen érzés járta át. Végre találkozhat azzal, akitől egész életében tanulni akart. Kellett egy kis idő, míg összeszedte magát és felmászott a hajóra. Szíve végig a torkában kalapált. De ha már otthagyta a nagynénjét, a tengerészetet, már nem fordulhatott vissza.

Míg mászott a hajókötélen, azon járt az agya, mint csináljon, mondjon, ha végre feljutott a hajóra.

-Szép napot! – ugrott a fedélzetre, magára vonva az egész legénység és a kapitány figyelmét is. Raidon a kardjaira tette a kezét és gyanúval eltelve méregette a lányt. A legénység minden egyes tagjának szemében a harcrakészség csillogott. Csak a Kapitányéban nem. Az ő arcán érdeklődő mosoly húzódott végig.

-Hát te ki vagy?

-Zakuro. Csatlakozni szeretnék.

-Rendb…..

-Várj! – Raidon kiáltott rá a kapitányra. – Azt se tudod ki ő!

-Hiszen most mondta! – rökönyödött meg Gurin.

-Igaza van. – Zakuro elszontyolodva tette hozzá. – Nem tudjátok ki vagyok. De minden álmom az volt, hogy hozzátok csatlakozzak. Tudom, van egy kardforgatód. Egy profi tolvajod. Egy mesterlövészed. És én csak ezekhez értek. Szóval… nem is hiszem, hogy szükséged lenne rám…

-Mutasd mit tudsz – mosolyodott el Gurin, – ha jól harcolsz, jöhetsz! Rai!

A kardforgató szája gúnyos vigyorra húzódott. Keze elindult a derekára rögzített katanák felé, és megdöbbenve vette észre, hogy azok nincsenek ott.

-Ezt keresed? – Zakuro ártatlan szemekkel, huncut mosollyal nézett Raire, miközben a férfi katanáit az ujjai közt forgatta.

-Hát Rai, jól kifogott rajtad! – fulladozó röhögéssel szólalt meg Clowy. Másodpercekkel később már arcrafagyott mosollyal, remegő lábakkal állt. 5 golyó süvített el az arca mellett. Egyik se találta el.

-Kineveted a társad? Ez nem szép dolog. Pláne, hogy te sem vagy jobb. – Zakuro arcáról fokozatosan olvadt le az önelégült mosoly, majd komoly arccal hozzátette – Ugye tudod, ha akartam volna, bármelyik eltalál.

Rai hangosan nevetni kezdett.

-Látod Raidon, találékony, ötletes, merész. Csatlakozik! – a kapitány arcáról elhatározottság sugárzott.

-Állj, állj, állj! Tud lopni és lőni! De azt mondta, hogy kardforgató. Akkor viszont ezt még nem bizonyította! – a kardforgató dühös volt.

-Legyen! – Zakuro csak ezt a pillanatot várta.

Raidon katanáit visszadobta a kardforgatónak, majd a lány előhúzta a sajátjait. Egymásnak feszültek. Rai támadott, Zakuro hárított, majd fordítva és ez a végtelenségig ismétlődhetett volna. Kezdtek fáradni. Rai egy pillanatra kibillent a ritmusból és a lány máris lépéselőnybe került. A kardforgató egyik katnája a levegőbe repült, majd egyenesen a Zakuro övén pihenő hüvelybe esett. A másik katana a földön hevert, és Rai Zakuro egyik kardjával a hajóárbocra volt szegezve, a másik katana a férfi nyakán pihent. Ahogy ütötte volna ki a kardot a lány kezéből, hirtelen meghallotta, hogy a fejétől nem messze beélesítettek egy pisztolyt.

-Én azt nem tenném… Most meghaltál! – a pisztoly elsült és Raidon bal füle mellett fúródott a fába.

-Ez nem fair küzdelem. – A férfi szeme szikrákat hányt.

-Fair küzdelem?! Ne röhögtess. Kalóz vagy, és így próbálsz nekem a fair küzdelemről papolni? – Zakuro egyszerre nevetve, szégyenkezve és felháborodva nézett a bálványozott férfira.

-Mondtam Rai, találékony, ötletes, merész. – Gurin kapitány arcán az önelégült mosoly ült. – Csatlakozik. Még valakinek ellenvetése? – és ránézett a nem túl sok főt számláló legénységére.

-Felőlem aztán… amíg nem szól bele abba, hogy főzök, maradhat. – Okashi a lehető legsemlegesebb volt.

-Maradjoon csaak! Egy úújaabb bájos hölgy a fedélzeteen! – Sijhi majd lefordult a kormánykerék mellől.

-Zakuro, majd versenyzünk? – Clowy bíztatóan mosolygott.

-Rai? Neked ellenvetésed? – Gurin széles vigyorral nézte a még mindig az árbocra szegezett kardforgatót.

-Egy fair párbaj. Semmi trükk, semmi pisztoly. Csak a négy katana, te meg én. Nem most. Lesz rá időnk. – azzal nyújtotta a kezét a lány felé, a harag helyett egy kedves mosoly ült az arcán.

-Bármikor – Zakuro a férfi szemébe nézett, szája egyre szélesebbre húzódott, majd eleresztette a kardforgatót a katana fogságából, miközben erősen megszorította annak a kezét.

-A legújabb társunkra! – Gurin kezében már korsó volt és az ég felé emelte.

-Oi!

Sokat írok a halálról. Tudom mi az, úgy gondoltam.

Mindenkit érnek veszteségek az életben. A Halál az élet természetes része. Az élet célja. A semmiből jöttünk, és oda is térünk vissza.

Vagy van valami remény? Remény arra, hogy aki eltávozik, az valóban elmegy, másik világba. Vagy a lelke újra ide kerül vissza, csak új testben? Lehet, hogy létezik a Teremtő, aki maga mellé szólítja az Angyalokat, akik a földön vannak? Lehet, hogy mindannyiunk lelkében egy Angyal szunnyad, akik a Teremtő könnycsepjeiként kerültek a földre? Lehet, hogy újra találkozunk azokkal, akiknek menniük kellett? Van erre Remény?

Sokat írok a halálról. De csak mert eddig, nem éreztem át, valóban milyen fájdalmas lehet valakit elveszíteni.

Már egy jó ideje háborúban állok. Harcolok a világ ellen magammal magamért. De hogy békét köthessek a világgal, ahhoz magamban kell megtalálnom a békét…

El kell indulnom az útra. Arra az útra, amint megtalálom a békét és megtalálom magamban azt a nőt, aki akarok lenni. Bár már az is lehet, hogy már megtaláltam, csak pont ellene harcolok.

Meg kell találnom az utat. Végig kell járnom. Nem tudom mennyi ideig tart. Éppen ezért nem kérhetlek, hogy várj rám otthon, míg hazatalálok. Neked is keresned kell. Ahogy nekem is.

Nem tarthatsz velem. Nem jöhetsz, nem kísérhetsz el, mert az út során lesznek csaták, nem is egy, és szinte mindegyik áldozatokat fog követelni. És téged nem akarlak feláldozni egy ilyen csata során. Pont emiatt nem jöhet velem senki. Pont emiatt indulok útnak egyedül. Belehalnék, hogyha bárkinek miattam esne bántódása… ha bárki, akit szeretek, miattam áldozná fel magát. És ebbe te is beletartozol.

Azt mondod, vállalnád a kockázatot. Csakhogy nem tudod, hogy mi az. És én sem. Éppen ezért kell, hogy a mi utunk most szétváljon. Ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fog találkozni. Persze előfordulhat. De inkább bízom abban, hogy újra találkozunk, mint hogy biztosan tudjam, hogy az utunknak vége.

Legszívesebben üvöltöttem volna. Kieresztettem volna a hangom az alvó városra. Álltam volna az esőn egész éjjel.

Akkor, abban a pillanatban viszont egy hang sem jött ki a torkomon. Hatalmas gombóc volt benne. Könnyes szemmel néztem, ahogy hátat fordít és elsétál. Kifelé az éltemből…

Akár így is történhetett volna… De együtt sétáltunk hazafelé… A ház felé, amit egykor az otthonunknak hívtunk.

Rámnézett. Letörölte a könnyeket a szememről, és azt mondta, hogy „Hidd el, megoldjuk, mint eddig mindent”. Megszorította a kezem.

Akár így is történhetett volna… De csak lesújtva ült velem szemben. Egyetértett mindennel.

Egymás fejéhez vágtunk mindent. Üvöltöztünk egymással. Gyűlöltük egymást. Hónapok óta csak veszekedtünk. Már nem volt, mi egymás mellett tartson minket.

Akár így is történhetett volna… De a szomorú igazság az, hogy semmi ilyen nem volt. Keveset veszekedtünk. Szerettük egymást.

A buszmegállóban szomorúan egymásra néztünk. „Ugye megleszel?” kérdeztük egymástól. A szívem szakadt meg, ahogy pakoltam ki a közös szobánkból. El sem köszöntünk rendesen.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy akár így is történhetett volna, de valóban így történt…

Álltam az esőben. Felnéztem az égre és hagytam, hogy a vízcseppek mossák az arcom és kitisztítsák a fejem. Számhoz emeltem a cigarettát és jó nagyot szívtam belőle. Hagytam, hogy égesse a tüdőm, majd kifújtam.

Nem tudtam mi történik. Nem értettem. Eszembe jutott az egész kezdete. Ugyanígy álltam, mikor egyszer csak odajöttek hozzám. Elindultunk. Városról városra, faluról tanyára. Volt, ahonnan másnap távoztunk, volt, ahol heteket töltöttünk. Három éve voltam úton.

Ahogy telt az idő, a csapat lemorzsolódott. Akkor már egy éve jártam a világot. Az életem lett az otthontalanság.

Persze, voltak az életemben bizonyos személyek, de ő úgy, mint a városok, jöttek-mentek. Mindegyikőjüknél otthon éreztem magam, de a szél, az én örök társam nem hagyott nyugtot. Újra és újra éreztem, ahogy megcirógatja a napsütötte bőröm és hív. És én mentem. Az „otthon” kalitkává vált, szabadulni akartam és mindenki mellől – csak úgy, mint a szél – eltűntem.

Álltam az esőben. Éreztem, ahogy a szél csábít, hogy menjek. És életemben akkor először tanácstalan voltam. A saját életem csapdájába estem. Eszembe jutott a pillanat, amikor először megláttam.

Rám mosolygott. De valahogy más volt, mint ezelőtt. Két hónapig voltam a városban. Két hónapig igazán otthon éreztem magam. De a szél egyre viharosabb lett. Éreztem, hogy mennem kell, de nem tudtam elindulni. Gyökeret tudtam verni valahol, de az a gyökér zsenge volt, friss. A viharos szél kiforgatta a talajból. Mennem kellett.

Álltam az esőben, cigit gyújtottam és megtettem azt, amit eddig soha. Visszanéztem. Vissza a kapubejáróra, amin két perce jöttem át. Álltam az esőben és vártam, hogy valami, vagy valaki – vártam, hogy ő – megállítson. De a kapubejáró üresen maradt. Nem is vártam mást, hiszen a hangtalan, nyomtalan eltűnésben nagy tapasztalatom van.

Állok az esőben. Beleszívok a cigimbe és egy könnycsepp gördül ki a szememből, de elveszik az arcomra hullott esőben.

Eszembe jut, hogyan feküdtem mellette. Tudtam, hogy mennem kell és könnyes szemmel néztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, lélegzetvisszafojtva hallgattam a szuszogását. A keze a derekamon pihent és tudtam, hogy mennem kell.

Állok az esőben könnyes szemmel, a ház előtt, ahonnan 8 hónapja elindultam. Az ajtó felé veszem az irányt, megnyomom a csengőt és várok. Várom, hogy kinyíljon az ajtó és a szívem újra megteljen az otthon édes illatával.

Csak fekszem az ágyon és hallgatom, ahogy mellettem szuszog. Soha semmi nem volt még ilyen nyugodt, csendes, letisztult. Tisztán látom és hallom. Érzem, ahogy a csupasz bőre az enyémhez ér. Így akarok elaludni. De nem lehet. Nem merek. Tovább kell mennem. Nem ragadhatok le. Új nap, új város. És ha kifogytam? Azzal vége az életemnek. Vándor vagyok, szél. Nincs megállás, tovább kell menni. Nincs kalicka, csak a tágas ég, a végtelen országút és a szabadság.

Nem maradhatok mellette. Félek, hogy tetszene. Hogy fel kéne adni az eddigi életem. Hogy már nem az lennék, aki vagyok. Pedig szeretem azt, aki vagyok. Miért mondanék le róla? Miatta? Előtte is sokan voltak már, miért pont ő lenne más? Miért pont miatta adnám fel az életem, Magam?

De mégis. Valami azt súgja, maradjak. Valami megváltozott a megszokott szabadságban. Börtönnek érzem.

Ahogy fekszem az idillben, lassan lecsukódik a szemem. Eldőlt. Maradok.

 

Már nem az vagyok, aki voltam. Hol van az az életvidám kisgyerek? Nem tudom. Ki vagyok? Már nem ismerem. Nem tudom. Az akarok lenni, aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, aki most nem vagyok. Ennek van értelme? Valaki más van, az én testemben.

A tükörbe nézett kisírt szemmel. Nem értette mi történt. Nem látta értelmét semminek. Egy helyben toporgott. Nem mert, nem tudott döntést hozni. És a kerülőutakon eltévedt. Nem találja magát. Soha nem lesz már az az ember, aki egykor volt. Nem találja a helyét. Sehol nem érzi otthon magát. És már soha nem is fogja megtalálni az otthont.

– Itt vagy még?! Miért nem mész már el?! – üvöltöm amennyire a torkom engedi. Hihetetlen hogy ezek után sem hajlandó itt hagyni.

– Pont most menjek el? Te normális vagy?! Nem hagyom, hogy egyedül küzdj! – a tekintete elszánt. De nem akarom. Nem akarom, hogy itt legyen, nem akarom tönkretenni az életét. Nem akarom, hogy úgy lásson majd.

– De igenis hagyod. Vagy te mész, vagy én megyek. – és becsapom magam mögött az ajtót. Lefekszem az ágyra. Nem akarom ezt tenni vele. Nem akarom, hogy így váljunk el. De neki könnyebb lesz túllépnie ezen az egészen.

– Szerintem egyikünk se megy sehová. – kiabálja a csukott ajtón túlról.

            Dehogynem. Előbb-utóbb én megyek. De ő nem jöhet velem

 

– Itt vagy még?! Miért nem mész már el?! – az arca dühös. Nem akarja, hogy elmenjek. Akkor miért mondogatja ezt mióta hazaértünk?

– Pont most menjek el? – nem hiszem, hogy kéne. – Te normális vagy?! Nem hagyom, hogy egyedül küzdj! – és nem is fogom. Nem értem mire jó ez az értelmetlen kiabálás, és veszekedés.

– De igenis hagyod. – azt te csak hiszed, kicsilány. – Vagy te mész, vagy én megyek. – durr. Nem szokta az ajtót csapkodni. Azt hiszem ma a kanapén fogok aludni. Nem értem mire jó ez neki.

– Szerintem egyikünk se megy sehová. – fűzöm hozzá a beszélgetéshez. Gondoljon bármit, eddig is megoldottunk mindent, ezután is menni fog.

—

            Vajon meddig kell még kiabálnom, meddig kell még sértegetnem, hogy végre elmenjen és a saját életét élje? Nem akarom, hogy az életét az ápolásomra fordítsa.

– Szívem, gyere ki! – dehogy megyek! Meleg ez a víz. Nincs az az isten, hogy én innen kiszálljak. – Kérlek! – szinte könyörög. Mit hisz? Hogy megfojtom magam?

– Még élek oké? – flegmán kiabálok kifelé a fürdőszobából. – Miért vagy mindig a sarkamban?! – hallom, ahogy ellépked az ajtó elől.

 

– Szívem, gyere ki! – már órák óta bent van. Remélem semmi hülyeséget nem csinált. – Kérlek! – a hangom olyan kétségbeesett, hogy elgondolkodom, hogy valóban én mondtam-e. Mindig azt hiszem, hogy sikerül lezárni a vitákat. De nem. Képtelenség.

– Még élek oké? – rendben. Remélem tényleg csak fürdik és közben nem vágdossa magát. Kitelik tőle. Nem akarom, hogy szenvedjen. – Miért vagy mindig a sarkamban?! – hogy vigyázzak rád, csak hogy vigyázzak rád. De ezt nem érti meg.

—

– Én már nem szeretlek!! – hazugság, hazugság! De ha máshogy nem megy, akkor kénytelen leszek így elküldeni.

– Én viszont igen. – higgadt a hangja.

– Menj el! Vagy hagyj engem menni. Kérlek! – most az én hangom a kétségbeesett.

– Kicsim, nem kell ezt csinálnod. – próbál megölelni, nyugtatni.

– De igen, kell. – hát nem érti? – MEG FOGOK HALNI! – mióta kiderült, azóta most mondtam ki először, és tisztán, hangsúlyozottan. Egy pillanatra ledermed. Érzem a szorítását a karomon.

– Nem fogsz. Meggyógyulsz. – tényleg nem érti.

– Már nem. Megmondta a doki is. Kezeléssel fél év. Kezelés nélkül nem érem meg a születésnapom. Nem adott két hónapot. – az egész testem remeg. Sírnék, de nem akarom, hogy lássa. Nem akarom, hogy gyengének lásson.

– Erős vagy, hidd el, le tudod győzni. – megölel. És hagyom. – Csak hagyd, hogy segítsek. Vagy legalább annyit, hogy melletted legyek.

– Nem akarom, hogy úgy láss. Nem akarom, hogy fájjon neked. Nekem akkor már mindegy lesz, de te… – nem is tudom mi lesz vele. – te még itt leszel. És nem akarok romokat hagyni magam után. – most mondtam el neki először, hogy mindezt, az elmúlt egy hónap veszekedései miért voltak.

– Vállalom a kockázatot. Annyi szépet kaptam tőled, annyit adtál nekem. Nem hagyhatsz romokat magad után. – és szorosabban szorít magához, mint eddig valaha.

– Ne haragudj! – rázkódom a sírástól. – Szeretlek.

– Tudom, kicsim, tudom. Nem haragszom. És én is szeretlek. – felsóhajt. És csak állunk a nappali közepén.

 

– Én már nem szeretlek!! – miért mondja ezt? Látom rajta, hogy hazudik. Miért akar elkergetni?

– Én viszont igen. – valamiért nem tudom felhúzni magam. Már nem. Annyiszor eljátszotta már ezt. Látszik rajta, most ő van kétségbeesve.

– Menj el! Vagy hagyj engem menni. Kérlek! – még mit nem! Miért kell mindig ezt csinálni?

– Kicsim, nem kell ezt csinálnod. – valamiért úgy érzem, hiába próbálom nyugtatni. De azért igyekszem megölelni, amit nem hagy.

– De igen, kell! – ellök magától, és én ösztönösen a karja után kapok. – MEG FOGOK HALNI! – higgadtan és tisztán ejti ki ezt a három szót. Mintha csak erre  készült volna, mióta megtudta. Csak állok, és szorítom a kezét, hogy ne menjen.

– Nem fogsz. – dehogynem. Én is tudom. Ott voltam. De reménykedek. – Meggyógyulsz.

– Már nem. Megmondta a doki is. Kezeléssel fél év. Kezelés nélkül nem érem meg a születésnapom. Nem adott két hónapot. – a hangja csendes. Elkeseredett. De a dokinál már lassan egy hónapja voltunk. És mégis virul. Nem mondhat le magáról.

– Erős vagy, hidd el, le tudod győzni – és egy hónap után először hagyja, hogy megöleljem. – Csak hagyd, hogy segítsek. Vagy legalább annyit, hogy melletted legyek. – félek a választól.

– Nem akarom, hogy úgy láss. – hogyan, szívem? A szeme tele van könnyel. – Nem akarom, hogy fájjon neked. – micsoda? – Nekem akkor már mindegy lesz, de te…te még itt leszel. És nem akarok romokat hagyni magam után. – istenem, de csacsi vagy! Emiatt volt a folyamatos kiabálás és ajtócsapkodás? Ezért?

– Vállalom a kockázatot. – istenem, de csacsi – Annyi szépet kaptam tőled, annyit adtál nekem. Nem hagyhatsz romokat magad után. – és szorítom magamhoz, amennyire csak tudom.

– Ne haragudj! Szeretlek. – remeg a sírástól.

– Tudom, kicsim, tudom. Nem haragszom. És én is szeretlek. – hatalmas kő esett le a szívemről. Nem lehet baja. Nem hagyom.

– Eljössz velem? – ugrálok a felhőkön. Minden fehér, a nap süt. A pólójában vagyok. És most egy másik felhőre ugrok, és megint egy másikra. Ő miért nem jön ugrálni velem? Nem értem. Hiszen ő is a felhőn ül.

– Hova? – kérdezi.

– Hát tudod! – nem tudom abbahagyni az ugrálást. Annyira jó. De azért kérdőn nézek rá. – Már meséltem! Már beszéltünk róla! – a felhők eltűnnek alólam, és zuhanok. Biztos ő az? Hiszen meséltem neki már róla. Emlékezne rá.

            A földre érkezek. Nagyot koppanok. Megütöttem magam. Csak sírok. Ki ez a férfi?! Biztosan nem ő! Ő emlékezne! Hiszen mondtam!

– Mi a gond, szívem? Nem emlékszem, ne haragudj! Annyi mindenről szoktál mesélni. – tehát nem ő az. Leül mellém ez az idegen, és próbál átölelni. Miért? Ki ez az ember? Ha ő, miért nem emlékszik rá? Hiszen az előbb már közel voltunk. Csak követni kellett volna. De most pokróccal együtt menekülök az idegen elől.

 

– Eljössz velem? – a szeme csillog, a mosolya ragyog, ahogy az ágyon ugrál. Olyan, mint valami óvodás kislány.

– Hova? – kérdezem.

– Hát tudod! – hatalmas szemekkel mered rám, de bizalmasan néz. – Már meséltem! Már beszéltünk róla! – és lebiggyeszti a száját értetlen arcomat látva.

Törökülésbe ül az ágyra, arcát a kezébe temeti és rázkódni kezd a sírástól.

– Mi a gond, szívem? Nem emlékszem, ne haragudj! Annyi mindenről szoktál mesélni. – közben mellé ülök, és próbálom átkarolni, hogy megvigasztaljam, de kitépi magát a kezeim közül és a pólómban, pokróccal együtt kiviharzik a szobából és becsapja maga mögött a háló ajtaját. Nem értem. Tudom, hogy zavarja, hogy nem vágtam rá, hogy vele megyek, de nem tudom hova. Olyat meg nem akarok megígérni, amit nem tudok betartani.

—

– Eljössz velem? – kérdezem meg újra, sok idő után.

– Oda? – kérdezi tőlem. A homlokomra rakja a jéghideg kezét.

– Oda! – emlékszik! Ő az!

– Most aludj. – mondja higgadt, mély hangján. Olyan megnyugtató. Mosolyog.

– Rendben. Szeretlek! – és szeretem. Végigsimítom az arcát, és a bal kezét az arcomhoz húzom. Lehunyom a szemem. Könnyen el fogok aludni. Imádom, mikor a hajam simogatja. Velem van. És eljön velem.

 

– Eljössz velem? – mosolyog. Az arca beesett.

– Oda? – kérdezem. Tűzforró homlokára teszem a kezem.

– Oda. – nyugtázza mosolyogva, elhaló hangon.

– Most aludj! – próbálok nyugalmat erőltetni a hangomba, és gondtalanul mosolyogni rá.

– Rendben. Szeretlek! – én is szeretlek. Elhitte, hogy nyugodt vagyok. Megsimogatja az arcom, szorosan fogja a kezem, amit az arcához húz. Behunyja a szemét.

Simogatom a haját a szabad kezemmel. Tudom, így könnyebben elszunnyad. Örülök, hogy alszik, és annak is, hogy elhitte, hogy nyugodt vagyok. Ha azt látná, hogy idegeskedek, csak ő is felspanolná magát. Azt pedig nem szabad. Most nem…

—

            Olyan szép a fenyőnk. Ezt ő csinálta. Egymaga díszítette fel. Csodálatos. És én segíteni se tudtam. Nem engedi, hogy megerőltessem magam. Most is a földön ülök, betakarva a pokrócba. Segít feltápászkodnom. Kicsit el vagyok gyengülve. Megölelem, és megcsókolom.

– Boldog karácsonyt! – odaadom az ajándékát, amit eddig a kezemben szorongattam. Nem vette észre eddig. – Nézd csak meg, én lefekszem. – mondom neki. Fáradt vagyok.

            Elindulok a szobába. De a lábam valamiért nem akar megemelkedni. Szerencsére még átkarol, mielőtt elesnék. Nem tudom mi gond van velem. Segít befeküdni az ágyba. Mellém ül, az ágy szélére.

            Elkezdi kicsomagolni az ajándékát, amit én csináltam neki. Elég nehéz volt összehozni, hogy titokban maradjon.

– Tetszik?

– Persze. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Mikor csináltad? – meg van lepődve. És tényleg tetszik neki.

– Amíg boltban voltál. És persze a fél óránál nem hosszabb délutáni alvásaid alatt. Úgy gondoltam, hogy ha ezt elkészítem, akkor mindig fel tudod idézni a boldog pillanatainkat. Akkor is, amikor én már… – nem tudom tovább mondani. Érzem, hogy nem húzom sokáig.

– Amikor már jobban leszel. – mosolyog. Eltökélt.

– Eljössz velem, ugye? – kérdezem ismét. A múltkor már megígérte, de tudnom kell, hogy eljön velem.

– Megyek. – nyugtázza. – De nehogy azt hidd, hogy a karácsony eltelik anélkül, hogy te is kapnál valamit tőlem. – sejtelmesen mosolyog, és egy kis dobozt vesz elő az éjjeliszekrény felső fiókjából. Felemelkedek picit az ágyról. A dobozból egy csodaszép aranyláncot vesz elő, apró pici tündérmedállal.

– Az enyém? – döbbenetemben, csak ennyit tudok mondani. Olyan szép. Pont illik Oda. Ilyet hord Ott minden lány.

– Igen. Megengeded, hogy feltegyem rád? – és már be is mászik az ágytámla és a hátam mögé. Előretűri a hajam, és felcsatolja. – Gyönyörű vagy.

– Szeretlek. Köszönöm. – emlékezett!

– Én is szeretlek. Aludj, kedves. – és mellém fekszik. Átkarol. – Boldog karácsonyt! – suttogja.

 

Karácsony van. Csodálkozva és ámulva ül a fenyő előtt. Nyakig be van csavarva a pokrócba. Segítek neki felállni. Meg se érzem a súlyát. A pólóm, ami eddig tökéletesen illet rá, most lóg rajta. Alig bír állni a lábain. Átölel és megcsókol.

– Boldog karácsonyt! – suttogja, majd átnyújt egy kis csomagot. – Nézd csak meg, én lefekszem.

Botorkálva indul a szobába. Gyorsan átkarolom, hogy ne essen össze, majd a szobában segítek neki befeküdni az ágyba. Betakarom miközben leülök az ágy szélére. Elkezdem kicsomagolni az ajándékot. Nem tudok megszólalni.

– Tetszik? – kérdezi suttogva.

– Persze. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Mikor csináltad? – gyönyörű, díszített, saját kézzel készített fényképalbumot kaptam.

– Amíg boltban voltál. És persze a fél óránál nem hosszabb délutáni alvásaid alatt. Úgy gondoltam, hogy ha ezt elkészítem, akkor mindig fel tudod idézni a boldog pillanatainkat. Akkor is, amikor én már… – a hangja elcsuklik, és könny szökik a szemébe.

– Amikor már jobban leszel! – vágom rá gondolkodás nélkül. Nem lehet, nincs olyan opció, hogy valami rosszabbra forduljon.

– Eljössz velem? – kérdezi ismét. Komolyabban, mint eddig valaha.

– Megyek. – követlek ahová csak akarod! Te tudod, hova megyünk, és én veled tartok. Mindjárt elalszik. Nem aludhat el addig, amíg oda nem adtam neki! – De nehogy azt hidd, hogy a karácsony eltelik anélkül, hogy te is kapnál valamit tőlem. – és előveszem a fiókból a nyaklánc dobozát. Mesélt valami tündéres nyakláncról. Nem találtam egy boltban sem. De tudom, hogy erre szüksége van. Muszáj volt csináltatnom neki.

– Az enyém? – kérdezi kikerekedett, boldog szemekkel.  Nem akarja elhinni, amit lát.

– Igen. Megengeded, hogy feltegyem rád? – milyen felesleges kérdés. Meg se várom a választ. Rögtön bemászok az ágytámla és a háta közé. Előretűröm a fényes haját, és felcsatolom a nyakára a láncot. Az arca ragyog. Nem láttam ilyennek mióta az orvosok diagnosztizálták nála a betegséget. Szebb, mint valaha előtte. – Gyönyörű vagy! – ennyit bírok mondani neki.

– Szeretlek. Köszönöm. – a hangja hálával és szeretettel teli.

– Én is szeretlek. Aludj, kedves! – melléfekszem, és próbálom átölelni. De félek, hogy nehéz a karom. Olyan gyenge, és én meg rárakom az egész karom. – Boldog karácsonyt! – suttogom a fülébe. Óvatosan magamhoz szorítom. A teste tűzforró. Hónapok óta magas láza van. Nem csoda, hogy hamar el tud aludni. Csak hallgatom, ahogy szuszog.

Majdnem tökéletes karácsony.

—

            Melegen süt a lemenő nap, június eleje van. Hónapok óta most sétálok újra. Persze ő egy pillanatra sem engedi el a kezem. Élvezem, ahogy néha-néha belefúj a szél a hajamba. Kicsit nagy rám a szoknyám. Nem tudom miért. Mikor utoljára volt rajtam még tökéletes volt.

– Nem néz ki hülyén, ahogy lóg rajtam a szoknya? – kérdezem tőle.

– Szívem, rajtad semmi nem áll hülyén! – kedvesen korholva jegyzi meg. Mosolyog. Elhiszem.

            Számomra teljesen ismeretlen helyeken sétálunk. Soha nem jártam még erre.

– Hova megyünk? – kíváncsiskodok. Nagyon titokzatos. Egyszer csak bejött a nappaliba és megkérdezte, mennyire érzem magam erősnek egy sétához.

– Css. Ne kérdezősködj! Csak élvezd a meleget, a napot, a sétát! – válaszolja kedvesen.

– Értettem főnök! – és a homlokomhoz emelem a jobb kezem, mintha szalutálnék. Nevet. Milyen régen hallottam nevetni.

            Egy kis vendéglő előtt megállunk.

– Nem vagy éhes? Én szörnyen az vagyok! – mondja. És fülig ér a szája. Ezt eltervezte.
– Te valamit sunyítasz! – mondom neki mosolyogva. – De amúgy éhes vagyok.

– Akkor gyere, menjünk be.

            A hely meghitt, hangulatos. A terasz felé vesszük az irányt. Látni az egész várost. A folyó alattunk hömpölyög. Hálásan nézek rá.

– Gyere, csücsülj le! – kihúz egy széket. Megvárja, míg leülök, majd ő is helyet foglal.

– Köszönöm! – nem tudok mit mondani.

            Rendelni se kell, a pincér hozza is a kedvencemet. Májgombóc leves. Miután elfogyasztottuk hozzák is a főételt: bolognai spaghetti. Mellé egy üveg olasz vörösbor. A desszertnek alig maradt hely. De egy tál somlói galuskát soha nem utasítok vissza. Ránézek, és csak mosolyogni tudok. És ő visszamosolyog rám.

            Besötétedett. A terasz gyönyörű lámpásokkal, gyertyákkal van kivilágítva. A vendéglő tele van. Míg ettünk zenészek érkeztek. Most kezdtek muzsikálni. Ő feláll az asztaltól, mellém sétál, és tenyerét felfelé tartva elém nyújtja a kezét, és megkérdezi:

– Szabad? – és én csak ülök bambán. Meglepődötten.

– Táncolni szeretnél? – kérdezem. Mosolygok.

– Te nem? – kaptam válaszul huncut mosollyal.

            A kezem a kezébe helyezem, és hagyom, hogy ő irányítson. És ki tudja mióta táncolunk már.

– Mégis mindezt miért? – kérdezem egy andalgós, lassú szám közben.

– Mert szeretlek. Mert nem vittelek táncolni a születésnapodon. És mert évfordulónk van. – jegyzi meg egy kacsintással. Elfelejtettem. – És mert szeretlek. Elsősorban azért, mert szeretlek. – fejezi be a felsorolást.

– Én is szeretlek. – mosolygok rá. De rádöbbenek, mennyire elvesztettem az időérzékem, míg bent kuksoltam a lakásban.

            Hazafelé úton boldogan sétálok mellette. Ő fogja a kezem, mint mindig.

– Jól érezted magad?- érdeklődik.

– Csodásan! – válaszolok neki lelkesen. – Nem haragszol, hogy elfelejtettem?

– Nem. – bíztatóan mosolyog. – Már több mint fél éve nem mozdultál ki otthonról. Teljesen érthető, ha elvesztetted az időérzéked. – átölel, és megcsókol. A parkban az egyik lámpa fényénél ismét megtáncoltat. És én csak kacagok.

– Örökre itt akarok maradni! – kiáltom nevetve, miközben ő megpörget.

– Azt hittem, megyünk Oda! – látom a megrökönyödött arckifejezését.

– Eljössz velem? – kérdezem kacagva.

– Megbeszéltük már! – vigyorog.

            Hazaérve rögtön a fürdő felé veszem az irányt. Hallom, ahogy dúdolgat kint. Filmet keres.
Hirtelen remegni kezdenek a lábaim. Szédülök. Nem bírom tartani magam.

– Jól vagy? – az ágyban vagyok. Ő mellettem ül.

– Igen. – ennyit bírok mondani. A szemeim lecsukódnak. Érzem a kezét az arcomon.

 

A városban sétálunk. Fél év óta most látom először utcai ruhában. Kicsit félek a mai naptól. Nem tudom elég erős-e, hogy kimozduljon. Élvezi, hogy kimozdulhat. Látom, hogy fel van dobódva. Fogom a kezét, és csak arra tudok figyelni, hogy milyen gyönyörű a napfényben.

– Nem néz ki hülyén, ahogy lóg rajtam a szoknya? – kérdezi tőlem. Meglepődök a kérdésén.

– Szívem, rajtad semmi nem áll hülyén! – bíztatom, és kicsit szidom is a hangommal. De csak viccesen.

– Hova megyünk? – kíváncsiskodik. Azt te csak hiszed, hogy megmondom, gondolom magamban, és mosolygok rá.

– Css. Ne kérdezősködj! Csak élvezd a meleget, a napot, a sétát! – válaszolok neki.

– Értettem főnök! – és a homlokához emeli a jobb kezét, mintha szalutálna. Nevet. Milyen régen hallottam nevetni. Vele együtt nevetek. Végre visszatért a humorérzéke. Ez egy jó jel. Talán… talán már felépül.

Egy ismerősöm kisvendéglőjéhez vezetem. Tudom, hogy még nem járt erre. És tudom, hogy tetszeni fog neki.

– Nem vagy éhes? Én szörnyen az vagyok! – próbálom megjátszani, hogy spontán ötlet volt.
– Te valamit sunyítasz! – lebuktam! De mosolyog. Félek, hogy nem akar bejönni. – De amúgy éhes vagyok. – huh! Eddig minden a terv szerint halad.

– Akkor gyere, menjünk be. – mondom gyorsan, mielőtt meggondolná magát.

A terasz felé vezetem. A kilátás nagyon szép.

– Gyere, csücsülj le! – kihúzok egy széket és mutatom neki, hogy foglaljon helyet.

– Köszönöm! – mondja udvariasan. Mosolyog. Hálásan néz rám. Szeretem.

A tulajjal megbeszéltem mindent. A rendelést már egy hete leadtam. A kedvenc ételeit kértem. Májgombóc leves, bolognai spaghetti. Mellé egy üveg olasz vörösbor. Desszertnek pedig somlói galuska. Jó étvággyal fogyaszt el mindent. Rég láttam ilyen jóízűen enni. Talán tényleg jobban van! Összemosolygunk.

Besötétedett. Látom, hogy tetszik neki a lámpásokkal kivilágított terasz. És a zenekar is időben érkezett. Felállok az asztaltól és mosolyogva felé nyújtom a kezem:

– Szabad? – az arca meglepődött.

– Táncolni szeretnél? – kérdezi nagy szemekkel és a bajusza alatt megbúvó mosollyal.

– Te nem? – kérdezek vissza. Tudtam, hogy ez hatásos lesz.

Megfogja a kezem, és engedi, hogy a tánctérre vezessem.

– Mégis mindezt miért? – kérdezi egy lassú szám alatt.

– Mert szeretlek. Mert nem vittelek táncolni a születésnapodon. És mert évfordulónk van. – kacsintok rá. Tudtam, hogy elfelejtette. Amennyi ideje be van zárva a lakásba, nem is csodálom. – És mert szeretlek. Elsősorban azért, mert szeretlek. – igyekszem megnyugtatóan mosolyogni.

– Én is szeretlek. – mosolyog vissza, de látszik, hogy elgondolkodott.

Hazafelé úton szinte repül a lépte, bár még mindig ingatag kicsit, ezért a kezét nem eresztem el.

– Jól érezted magad? – kérdezem meg tőle, ami nyílvánvaló.

– Csodásan! – válaszol lelkesen. – Nem haragszol, hogy elfelejtettem? – fejbe vág a kérdésével.

– Nem. – bíztatóan mosolygok. – Már több mint fél éve nem mozdultál ki otthonról. Teljesen érthető, ha elvesztetted az időérzéked. – átölelem, és megcsókolom.

A parkon keresztül sétálunk hazafelé. Az egyik lámpa fényénél megforgatom a kezem alatt. És ő végre hangosan nevet. Úgy mint rég. Semmi kétség, jobban van.

– Örökre itt akarok maradni! – kiáltja kacagva.

– Azt hittem, megyünk Oda! – csúszik ki a számon. Annyit beszél arról a helyről.

– Eljössz velem? – nevet. Nem komolyan kérdezi.

– Megbeszéltük már! – mosolygok.

Végre jól van. Fel fog épülni, érzem. Kellett ez a nap. Mikor hazaérünk azt mondja elmegy zuhanyozni. Én meg valami filmet keresek. A mozit nem mertem lefoglalni, hátha nem így sül el a nap. Úgyis annyi film van még, amit néznünk kell.

Hatalmas puffanás a fürdőben. Rohanok befelé. A földön fekszik. Van pulzusa. Ölembe kapom és beviszem a hálóba. Ráadom a pólóm, betakarom. Kérlek! Mondd, hogy jól vagy! Ez az én hibám. Fogom a kezét, simogatom az arcát. Végre kezdi nyitogatni a szemét.

– Jól vagy? – kérdezem tőle halkan.

– Igen. – válaszol, de a szeme csukódik is le abban a pillanatban. Még mindig simogatom az arcát.

Ne haragudj! Túlhajszoltam. Istenem. Nem kellett volna. De hiszen, olyan jól volt! Bocsáss meg nekem, szívem. Ne haragudj! Lehet, hogy csak rontottam a helyzeten?

—

            Az ágy mellett térdel, fogja a kezemet, és próbál szóval tartani. Fáradt vagyok. Aludni szeretnék, szívem. Miért nem hagyod? Az ágyból nem tudok már kikelni. Itt vagy velem. Holnap is tudunk beszélni. Mit nem ért meg ezen? Miért van annyira megrémülve?

– Eljössz velem? – miért ilyen halk a hangom?

– Tudod, hogy megyek! – olyan kétségbeesett a hangja.

– Indulhatunk? – kérdezem. Én kész vagyok az útra. Szorítja a kezem. Csak a hangját hallom, a választ nem. A szemébe nézek, egyenesen bele abba a csodaszép szempárba. Látszik, hogy szeret. – Szeretlek! – már nem bírom nyitva tartani a szemeim. Ő még mindig fogja a kezem. Elindultam. Egyre fényesebb minden. És ő még mindig velem van.

 

Térdelek az ágy mellett. Egyre gyengébb. Nem aludhat el. Még nem. Istenem, milyen önző vagyok. Még nem csukhatja be a szemét. Félek mi lesz. Még vele akarok lenni. De ő nyugodt. És optimista.

– Eljössz velem? – kérdezi ismét. Alig hallom a hangját.

– Tudod, hogy megyek! – kezdek kétségbeesni. Most máshogy kérdezte, mint szokta.

– Indulhatunk? – megszorítom a kezét, lehet kicsit szorosabban, mint kéne.

– Most? – kétségbe vagyok esve. Nem vezet. Nem mondja, hova.

Belenéz a szemembe. A megnyugvást látom benne. És a szeretet. És az indulni akarást. Valóban menni akar.

– Szeretlek – mondja, mintha meg se hallotta volna a kérdésem.

– Én is szeretlek. – válaszolom. Becsukja a szemét. A keze egyre kevésbé szorítja az enyémet. És már nem olyan forró, mint szokott lenni.

Orvosért kiáltanék, de nem tudok. Vagyis tudok, de nincs orvos a közelbe. Amikor kiderült, hogy beteg, kijelentette, hogy nem akar többet orvost látni. Nem akar kórházba menni. Azt mondta, akkor akar meghalni, és ott, ahol ő akar. Nem kórházban. Több, mint másfél éve volt ez már. Olyan erős volt. Olyan kitartó. Elhitte, hogy nincs baja. De nem segített.

Még ne menj! Nem tudom, hova mész! Nem tudlak követni! Várj meg! Ne menj még! És csak gondolom mindezeket, mert egy hang nem jön ki a torkomon. Ott csak egy hatalmas gombóc van, ami sírásra késztet, ellenben megakadályozza, hogy eleredjenek a könnyeim.

Nem tudlak követni!

21. év, nottobre 42. nap, mercola (szerda)

A nap sütött. Meleg volt. Szokatlanul meleg. Nottobre közepén, furcsa az ilyen idő. Azok után meg pláne, hogy az éjjel bundáspulcsiban, nyakig bebugyolálva a takaróba majdnem ráfagytam az ágyamra.
Lefutottam, hogy megnézzem, mennyire kell rétegesen öltözni, hiszen az idő csalóka, az ablakból pláne. Az, hogy süt a nap, nem jelenti, hogy meleg is van. De most tévedtem. Visszaszaladok a szobába, és felöltözök. Vagyis csak kezembe veszem a kabátot, hátha lehűl az idő, de igazából pulcsi se kéne, így is meleg van. De ha elkezdenék egy szál topban rohangálni, jönnének a már jól ismert reakciók: „Normális vagy? Nem fázol? Rád nézek, és megfagyok! Ha ezt a szektorvezetőd látná!” satöbbi, satöbbi. Bár kit érdekel?! De inkább nem botránkoztatok meg senkit jobban. A szivárványszínű hajam így is nagy felhajtást kelt. Élvezem. Szeretek polgár pukkasztani. Mostanában csak az az elfogadott, ha összefogott hajad van. És kizárólagosan barna, vagy szőke színe lehet. Ha nem, akkor vagy leborotválod, vagy festeted. Emlékszem kislányként hetente borotválták a fejem. A rozsdabarna hajam nem illett a képbe. Se nem barna, se nem szőke, de a legnagyobb probléma a vörös volt. Tiltott szín. Hát mindegy. Pont emiatt élvezem most, hogy derékig ér. És szivárványszínű.
Ahogy sétálok, elszáll minden gondom. Szimplán élvezem a meleget. A hideggel sincs semmi bajom, félre ne érts. Imádom a havat, a telet. De azért a meleget jobban egy picivel.
Néha-néha jön egy kisebb szellő, ami, meglengeti a lenge pulcsimat és felsőmet, megborzolja a frissen mosott hajamat. Beletúr, mintha én csinálnám a barátomnak. Olyan a szél, mint én. Néha simogató, meleg, kellemes, de néha hideg, durva, erős. És szeret a hajakba túrni. Meg, ha már hasonlítgatok, a napsütés is olyan, mint én. Kellemes, meleget adó, mosolygó, de néha pusztító, túl forró, már-már égetően. És az eső is hasonlít. Frissítő, megtisztító, alkotó, de néha túlságosan is erőszakos, viharos, életet akar teremteni, de túlzásba viszi. Érdekes. Soha nem szoktam magam az időjárás tényezőihez hasonlítani.
Indokolatlanul vidám vagyok. Csak mosolygok az utcán, mint egy bolond. Ez a legjobb szó. Bolond. Bohém. Bohóc. Kicsit úgy is öltözködöm. És a hajam is rátesz egy lapáttal. Vagy inkább hippi? Lehet. Bár az életmódom (bár a mostaniak elég felháborítónak találják) nem igazán olyan, de a felfogás hasonló.
Még az se tudja elrontani a kedvem, hogy egész éjjel a délelőtti kiselőadással foglalkoztam, prezentációt készítettem, szöveget fogalmaztam meg, amit amúgy hárman kellett volna megcsinálnunk. És én voltam az egyetlen, aki szerint meg lehetett volna beszélni a professzorral, hogy jövő héten megtartjuk a bemutatót, mert elfeledkeztünk a határidőről. És még nem is hazudnánk, hiszen éjfélkor derült ki, hogy holnapra kéne. A lányok, hát, igyekeznek alkalmazkodni a rendszer normáihoz. Nekik nagyon nem tetszik a felfogásom. Azt mondják, megölöm magam. Szerintük azért csinálom, hogy… na, mindegy. Békeszerető ember vagyok, nem fogok problémázni rajta. Csak kicsit fáradt vagyok. Kimerült inkább. Nem értem hogyan. Vagy, hogy miért.
Ülök a teremben és egyszer csak fájni kezd. Összerándulok, de próbálom nem mutatni. Senkinek semmi köze hozzá. Az előadást így beszélem végig. Görccsel, remegéssel. De erős vagyok.
Óra végén elkéretőzöm a déli órámról. Muszáj hazamennem. Nem láthatják. Nem tudhatják meg. A professzor persze elenged, mikor megkérem.
Fázom a kabátomban. Még jó, hogy elhoztam. De valamilyen vastag pulcsit vehettem volna fel. Hol a reggeli meleg?!
Ahogy vonszolom a lábaimat, ahogy igyekszem őket egymás után tenni, egyre jobban kuporodom össze. Már amennyire járás közben lehet. Lassan haladok. Minden lépés erőfeszítésbe telik, minden eltelt másodperc egy óra. Már közel vagyok. Látom az épületet. De egyre jobban fáj. Kegyetlenül fáj. Már csak párszáz méter és ott vagyok. Kezdek szédülni. Ajjaj. Itt a gond. Ez után következik a probléma. Ha szédülök, onnantól tényleg komoly baj lesz. De nem hagyhatom el magam. Legyőzöm. Mint eddig mindig. Már az utca képe is kezd összemosódni. Kétségbe esetten matatok a táskámban a kulcs után a bal kezemmel. A jobb kezemmel pedig, a kilincs után kapkodok. Megvan! Amennyire az erőmből telik, felrohanok a lépcsőn. A harmadikra. Ott a szobám. A kis lakásom.
Elég rendetlen. Nem szeretek pakolni. Vagy rendet rakni. Ez is felháborodás keltene a szektorvezetőm szemében. Elvárt a rend minden háztartásban. Hát, kit érdekel?! Na, az ilyen hozzáállásom miatt vagyok ilyen állapotban. A lányoknak igaza volt.
Ahogy belépek a folyosószerű előszobába, megpillantom magam a tükörben. Nem is én vagyok. Egy csont sovány, beesett arcú, kócos hajú bohóc. Mikor fogytam le ennyire? Reggel még nem így néztem ki. Bezárom az ajtót. Ne zavarjon senki. Ez most magánügy. Csak rám tartozik. Kilépek a cipőmből a puha, meleg padlószőnyegre. A zoknimat is gyorsan ledobom. Mezítláb érzem, ahogy a hosszúszálú szőnyegem kis bojtjai belesimulnak a lábujjaim közé.
Közben a kabátomat felrakom a fogasra. A táskámat meg a kis cipős polcom tetejére. A virág mellé. A falak tele vannak emlékekkel. Oklevelekkel. Képekkel. Senkinek az arcát nem ismerem fel. Csak a tapintás érzékemre hagyatkozhatok. Bebotorkálok a konyhába, és kiveszem a tárolóból a napi vízadagom. A fal tele van aggatva dísztálakkal. Még én készítettem őket.
A konyhából a szemben lévő fürdőszobába botorkálok. A csap kicsit csöpög. Igyekszem megmosni az arcom, de csak a ruhámat sikerült lelocsolnom. Kinyitom a szekrényt a tükör fölött. A gyógyszeres fiókból próbálom kivenni az injekcióm. Egy orvos barátom készítette nekem a szérumot, hogy lassítsa a rohamaimat, a fertőzést, betegséget. Csak ketten tudunk róla. Más nem is tudhat. Igazából egyikünknek se kéne tudnia róla. Ha a szektorvezető kideríti, kúrára küldene mindkettőnket. Jobb esetben. Nem szeretném Solét bajba sodorni.
Fáj, ahogy a tű belefúródik az alkaromba. Simán át tudnám szúrni vele. De valami gond van. Ilyenkor már hatni szokott. És most… most… Kiesik injekció a kezemből, és ripityára törik a földön. A WC és a zuhanykabin közé esek. A kabin üvege széttört. Az egész karomból ömlik valami narancssárgás-zöldes váladék. A vérem. Nagy nehezen feltápászkodok.
Alig bírok a szobámba botorkálni. Az egész szőnyegen otthagyom a nyomomat. A sárgászöld csíkot. Az ajtótól négykézláb jutok el az ágyamig. Felmászok rá. Mondanám, hogy elnyúlok rajta, de csak görcsös magzatpózban fekszem. A tüdőm, a gyomrom, a lábaim, a kezem. Mind egy hatalmas görcs. A központ, a centrum, pedig: az agyam. Alig írok gondolkodni. Nem szabad elvesztenem a tudatom. Meg kell írnom. Meg kell tudniuk az igazat. Ebben a szektorban, és a többiben is. Mindenkinek tudnia kell, mi megy itt. Legyenek szabadok. Szellemileg szabadok.
A szobámban az ágy mellett van közvetlenül az asztalom. A széknek támaszkodom, hogy… hogy… de késő. A földről felfelé nyújtva a karjaimat tapogatózok az asztallapon. A „vérem” az arcomba csepeg. Éget. Forró. És mar. Egy kicsit. Megvan!!
Visszamászok az ágyra és kezembe veszem a tollat. Az csúszik a trutyitól. És a remegés miatt kiesik a kezemből. Minden sötétül. Enyhül a görcs. Reggel még nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó napom. Ahogy sötétedik minden, úgy tisztul az egész. Az utolsó, amit látok az a fénykép az ágyam mellett az éjjeliszekrényen. A családom. Anyu. Apu. Tesók. Sole. És… ki a hetedik? Ki az a lány? Már nem ismerem.
Amikor majd megtalálnak a papíron csak annyi fog állni: Hazugság…