Bé sokat utazott. Nem azért, mert szeretett, sőt, kimondottan utált. Nem értette, másoknak miért okoz örömöt, hogy buszra szállnak, beszélgetnek vagy éppen zenét hallgatva kibámulnak az ablakon és a tájat figyelik.

>A táj soha nem változik, mindig ugyanaz a kép tárul a szemed elé, mikor kinézel a busz ablakán: erdők, mezők, állatok, városok utcái vagy a napi rutinjukat végző emberek< szokta mondani a kedvesének. Már jó ideje nem látta. Régebben mindig volt valami izgatottság az utazásai alatt, végre láthatja. Ám ő most elköltözött. Bé nem tudta hova. Eleinte kérdezgették tőle, hol van, de ő csak annyit mondott >Elment.< vagy >Nem tudom, de remélem jobb helyen van, mint itt volt.< míg másoknak >Újabb világot akar szebbé és jobbá tenni, azáltal, hogy megjelenik ott.<

Sokan különcnek tartották Bét, pedig csak más volt az átlagnál. Senki nem értette, miért utazik. Még ő maga se. Berögzült. Csak annyit tudott, hogy mennie kell valahova.

Egy esős tavaszi napon egy idős hölgy foglalt helyett Bé mellett. Utált az ablak mellett ülni. Igazából azért sem repesett, ha valaki mellé ült a buszon. Főleg, ha izzadt volt vagy bármilyen különös illattal rendelkezett. A hölgynek szappan szaga volt. Bé az ablakhoz közel húzódott, csak hogy minél távolabb legyen az öregasszonytól. Kinézett az ablakon a semmibe.

– Hová utazik, fiatalember? – szólította meg a hölgy.

– Valahová. – felelte mogorván Bé.

– Csak nem húsvétolni megy?

– Nem hölgyem, csak utazok.

– Hát igen… – tűnődött el az idős hölgy. – Milyen szép dolog az utazás!

>Na tessék, beszélgetni is akar!< bosszankodott magában Bé. Ki nem állhatta, ha valaki beszélgetni akart vele a buszon.

– Van családja? – faggatózott tovább a hölgy.

– Nincs.

– Ejej. Pedig elég jóvágású fiatalember. És hát… Mennyi idős, 29-30?

– Két hónap múlva töltöm be a 33-at.

– Hát igen, akkor benne van a korban. Nem akar gyereket?

– Nem.

– Hát a felesége? Vagy barátnője?

– Szeretett volna… – majd az idős hölgy kérdő tekintetét látva hozzátette: – Meghalt.

Hat éve egyszer sem mondta ki ilyen nyíltan. – Már az esküvőt terveztük.

– Részvétem… – suttogta az öregasszony. – Hogyan?

– Autóbalesetben. – hazudta Bé. Lesütötte a szemét.

– Biztos ez? – kérdezte a hölgy, mintha tudna valamit.

– Nem. – >Ez a nő a fejembe lát?< – Egy bankban dolgozott. Rablótámadás volt. Hívni akarta a rendőrséget. Lelőtték. Szíven. Ő volt az egyetlen áldozat. Sem az újság, sem a híradó nem számolt be róla. Azóta se beszélt senki az esetről.

– Mikor történt?

– Hat éve. – Bé arca eltorzult.

– Barátai nem segítettek magának?

– Nem tudnak róla.

– Miért?

– Nincsenek.

– Őt kereste a tájban? – kérdezte sejtelmesen a hölgy.

– Tessék? – rökönyödött meg Bé.

– Azt kérdeztem, hogy a jegyesét kereste-e a tájban az imént, amikor kinézett?

– A tájat soha nem nézem. Semmi érdekes nincs benne. Mindig ugyanaz.

– Hát ebben téved. – mosolygott az asszony. – Megboldogult férjemmel, isten nyugosztalja 12 éve hagyott itt 70 év házasság után, rengeteget utaztunk. Ezalatt többnyire azt figyeltük, hogy hol haladunk el, milyen kép tárul a szemünk elé. Az apró részleteket figyeltük: a lepkéket, a madarakat, az utcán sétáló vagy éppen a zebránál álló és beszélgető embereket. Néha meg az utazókat néztük és az élettörténetükön gondolkodtunk. Próbáltuk kitalálni honnan jöttek, hova mennek és miért pont oda. Mióta elhunyt a férjem nem telt el nap, hogy ne szálltam volna fel egy buszra és ne utaztam volna valamerre. Hogy megoszthassam vele az élményeimet egy kis könyvbe írom le. Körülbelül egy év alatt betelik. Minden születésnapján elviszem neki. – az idős hölgy felnevetett. – Emlékszem, mindig mondta, hogy ha majd neki el kell mennie, mert mindenkinek el kell mennie előbb vagy utóbb, ne búsuljak. Ha hiányzik nekem, nézzek ki a busz ablakán, mert ő ott lesz minden fában, a fán ücsörgő madarakban, a virágról elrebbenő pillangókban, a telefonfülkékben, a városi lámpákban, az üzletek kirakatában, a fel- és leszállást jelző csengők hangjában. Mindenhol. Ne bánjam, hogy elment, mer az élet csak egy ajándék a halál mellé, és túl rövid ahhoz, hogy akár egy percet is bánattal vagy haraggal töltsünk el. – mélyen Bé szemébe nézett. – Higgye el, tudom, mennyire fáj, ha az ember elveszíti a számára legfontosabb embert. Az a vén csirkefogó 70 együtt eltöltött év után hagyott engem egyedül. De az élet nem áll meg, nehogy azt higgye. Azért hagytak minket itt, mert nekik ennyi idő adatott. De nem hiszem, hogy a kedvese azt szeretné, hogy magába zárkózzon és elfojtsa a gyászát. Lépjen tovább! Ő biztos azt szeretné.

Bé csak nézett az idős hölgyre. Tudta, hogy igaza van.

– Kisütött a nap! – az asszony arca csak ragyogott. – Nem csodálatos? És nézze csak: hogy megindult az élet az utcán!

Bé kinézett az ablakon: látta a nyüzsgő tömegeket a járdákon, a buszmegállókban, a kapualjakban.

– Az élet egy hatalmas ajándék. – szólalt meg ismét a hölgy. – Ne vesztegesse el! Ne úgy élje le az életét, hogy a végén nem tud mivel elszámolni, mert nem tett semmit: NEM ÉLT! – figyelmezette az öregasszony. – Na, de az én utazásom eddig tartott, öröm volt beszélgetni magával! További jó utat! – azzal megindult a busz ajtaja felé.

– Köszönöm, szép napot! Üdvözlöm a férjét! – kiáltott mosolyogva Bé a hölgy után, aki még egy utolsó pillantást vetett a férfire és hálás mosollyal az arcán leszállt a buszról és elvegyült a buszpályaudvar forgatagában. Bé hat év után először érezte boldognak magát.

 

——

 

„Kedvesem! Ne haragudj, hogy hat éven keresztül nem kerestelek. Azt hittem eltűntél és soha nem foglak megtalálni. Mára már rájöttem, hogy nem te tűntél el, hanem én nem találtam a kiutat a labirintusból, te mindig velem maradsz…”

Bé így kezdte a kiskönyvet, amit volt szerelmének akart adni. Egy buszon ült…ismét. Pillanatra letette a tollat és a könyvecskét és kinézett az ablakon: szép nyári nap volt, egy árus éppen a portékáit kínálta, míg a gyerekek jégkásával és fagylalttal a kezükben, fürdőruhában játszottak a kertekben. Semmi kétség, nekik már elkezdődött a nyári szünet. Bé tudta, hogy ezeket a gyerekeket máskor és máshol nem fogja látni ugyanígy. Megtanulta az idős hölgytől, hogyan találja meg az apró szépséget egy göcsörtös fában. Már biztosan tudta, hogy hova megy.

– Elnézést, ne haragudj, az a hely foglalt melletted? – egy megilletődött lány állt mellette, zavarában mosolygott.

– Nem, ülj le nyugodtan. – mosolygott vissza a lányra Bé. – Nyaralni mész?

– Nem éppen. Jelenleg nyaralok. – nevetett a lány.

– Merre utazol? – érdeklődött tovább Bé.

– Csak a szomszéd városba. Ott a szállásom.

– Én is. Ott lakom. – mondta Bé. – Először jársz itt?

– Igen. De nagyon tetszik. Bár még nem sok dolgot láttam. Tegnap érkeztem.

– Ha van kedved, szívesen körbevezetlek a városban. De tényleg csak ha van kedved hozzá.

– Megtennéd? – kérdezte boldogan a lány. – Az nagyon jó lenne! Holnap ráérsz?

– Persze! Akár ma is! – ajánlkozott Bé.

– Szuper! – nevetett a lány.

– Meddig vagy itt? – tette fel a kérdést Bé.

– Egész nyáron. De lehet, hogy még maradok egy picit. – felelte sejtelmes mosollyal a lány. Ebben a mosolyban Bé elhunyt kedvese arcvonásait vélte felfedezni. Boldog volt.