Tömeg. Egyre többen vannak. Körülöttem. Mindenki egy arctalan bábu. Állok. A tömeg közepén. Egyre nagyobb. Egyre közelebb jönnek. Kiszorítják a levegőt. Hozzám érnek. Egy kar. Egy hát. Egy láb. Ki tudja mi még. Fölém tornyosulnak. Nem kapok levegőt. Meleg van. Ráz a hideg. Nem bírok állni a lábaimon. Remegnek. Ahogy az egész testem. Minden elmosódik. És még mindig közelebb jönnek. Félek. Valaki! Segítség! Bárki! Hall valaki? Nem bírok állni! Nem tudom, hogy tudatomnál vagyok-e még. Nem hall senki? Senki?! Hahó! És még mindig közelebb jönnek. Egyre nagyobbak. Egyre kisebb vagyok. A lábaim kiszaladnak. Összeesek. Elerednek a könnyeim. Kiáltani próbálok, de nem jön ki egy hang se a torkomon. Még mindig csak jönnek. Nem kapok levegőt. A könnyeim özönvízként árasztják el az arcom és a ruhám nyakát. Kiáltanék, de nem tudok. Senki nem hall. SEGÍTSÉG! VALAKI! Fekszem a tömeg közepén. És még így is csak jönnek. Így is többen lesznek. Így is nagyobbak lesznek az elmosódott alakok. A gyomrom felfordul. Remegek. Sírok. Nem kapok levegőt. Azt hiszem már nem tudok gondolkodni. Sötét lett.