21. év, nottobre 42. nap, mercola (szerda)

A nap sütött. Meleg volt. Szokatlanul meleg. Nottobre közepén, furcsa az ilyen idő. Azok után meg pláne, hogy az éjjel bundáspulcsiban, nyakig bebugyolálva a takaróba majdnem ráfagytam az ágyamra.
Lefutottam, hogy megnézzem, mennyire kell rétegesen öltözni, hiszen az idő csalóka, az ablakból pláne. Az, hogy süt a nap, nem jelenti, hogy meleg is van. De most tévedtem. Visszaszaladok a szobába, és felöltözök. Vagyis csak kezembe veszem a kabátot, hátha lehűl az idő, de igazából pulcsi se kéne, így is meleg van. De ha elkezdenék egy szál topban rohangálni, jönnének a már jól ismert reakciók: „Normális vagy? Nem fázol? Rád nézek, és megfagyok! Ha ezt a szektorvezetőd látná!” satöbbi, satöbbi. Bár kit érdekel?! De inkább nem botránkoztatok meg senkit jobban. A szivárványszínű hajam így is nagy felhajtást kelt. Élvezem. Szeretek polgár pukkasztani. Mostanában csak az az elfogadott, ha összefogott hajad van. És kizárólagosan barna, vagy szőke színe lehet. Ha nem, akkor vagy leborotválod, vagy festeted. Emlékszem kislányként hetente borotválták a fejem. A rozsdabarna hajam nem illett a képbe. Se nem barna, se nem szőke, de a legnagyobb probléma a vörös volt. Tiltott szín. Hát mindegy. Pont emiatt élvezem most, hogy derékig ér. És szivárványszínű.
Ahogy sétálok, elszáll minden gondom. Szimplán élvezem a meleget. A hideggel sincs semmi bajom, félre ne érts. Imádom a havat, a telet. De azért a meleget jobban egy picivel.
Néha-néha jön egy kisebb szellő, ami, meglengeti a lenge pulcsimat és felsőmet, megborzolja a frissen mosott hajamat. Beletúr, mintha én csinálnám a barátomnak. Olyan a szél, mint én. Néha simogató, meleg, kellemes, de néha hideg, durva, erős. És szeret a hajakba túrni. Meg, ha már hasonlítgatok, a napsütés is olyan, mint én. Kellemes, meleget adó, mosolygó, de néha pusztító, túl forró, már-már égetően. És az eső is hasonlít. Frissítő, megtisztító, alkotó, de néha túlságosan is erőszakos, viharos, életet akar teremteni, de túlzásba viszi. Érdekes. Soha nem szoktam magam az időjárás tényezőihez hasonlítani.
Indokolatlanul vidám vagyok. Csak mosolygok az utcán, mint egy bolond. Ez a legjobb szó. Bolond. Bohém. Bohóc. Kicsit úgy is öltözködöm. És a hajam is rátesz egy lapáttal. Vagy inkább hippi? Lehet. Bár az életmódom (bár a mostaniak elég felháborítónak találják) nem igazán olyan, de a felfogás hasonló.
Még az se tudja elrontani a kedvem, hogy egész éjjel a délelőtti kiselőadással foglalkoztam, prezentációt készítettem, szöveget fogalmaztam meg, amit amúgy hárman kellett volna megcsinálnunk. És én voltam az egyetlen, aki szerint meg lehetett volna beszélni a professzorral, hogy jövő héten megtartjuk a bemutatót, mert elfeledkeztünk a határidőről. És még nem is hazudnánk, hiszen éjfélkor derült ki, hogy holnapra kéne. A lányok, hát, igyekeznek alkalmazkodni a rendszer normáihoz. Nekik nagyon nem tetszik a felfogásom. Azt mondják, megölöm magam. Szerintük azért csinálom, hogy… na, mindegy. Békeszerető ember vagyok, nem fogok problémázni rajta. Csak kicsit fáradt vagyok. Kimerült inkább. Nem értem hogyan. Vagy, hogy miért.
Ülök a teremben és egyszer csak fájni kezd. Összerándulok, de próbálom nem mutatni. Senkinek semmi köze hozzá. Az előadást így beszélem végig. Görccsel, remegéssel. De erős vagyok.
Óra végén elkéretőzöm a déli órámról. Muszáj hazamennem. Nem láthatják. Nem tudhatják meg. A professzor persze elenged, mikor megkérem.
Fázom a kabátomban. Még jó, hogy elhoztam. De valamilyen vastag pulcsit vehettem volna fel. Hol a reggeli meleg?!
Ahogy vonszolom a lábaimat, ahogy igyekszem őket egymás után tenni, egyre jobban kuporodom össze. Már amennyire járás közben lehet. Lassan haladok. Minden lépés erőfeszítésbe telik, minden eltelt másodperc egy óra. Már közel vagyok. Látom az épületet. De egyre jobban fáj. Kegyetlenül fáj. Már csak párszáz méter és ott vagyok. Kezdek szédülni. Ajjaj. Itt a gond. Ez után következik a probléma. Ha szédülök, onnantól tényleg komoly baj lesz. De nem hagyhatom el magam. Legyőzöm. Mint eddig mindig. Már az utca képe is kezd összemosódni. Kétségbe esetten matatok a táskámban a kulcs után a bal kezemmel. A jobb kezemmel pedig, a kilincs után kapkodok. Megvan! Amennyire az erőmből telik, felrohanok a lépcsőn. A harmadikra. Ott a szobám. A kis lakásom.
Elég rendetlen. Nem szeretek pakolni. Vagy rendet rakni. Ez is felháborodás keltene a szektorvezetőm szemében. Elvárt a rend minden háztartásban. Hát, kit érdekel?! Na, az ilyen hozzáállásom miatt vagyok ilyen állapotban. A lányoknak igaza volt.
Ahogy belépek a folyosószerű előszobába, megpillantom magam a tükörben. Nem is én vagyok. Egy csont sovány, beesett arcú, kócos hajú bohóc. Mikor fogytam le ennyire? Reggel még nem így néztem ki. Bezárom az ajtót. Ne zavarjon senki. Ez most magánügy. Csak rám tartozik. Kilépek a cipőmből a puha, meleg padlószőnyegre. A zoknimat is gyorsan ledobom. Mezítláb érzem, ahogy a hosszúszálú szőnyegem kis bojtjai belesimulnak a lábujjaim közé.
Közben a kabátomat felrakom a fogasra. A táskámat meg a kis cipős polcom tetejére. A virág mellé. A falak tele vannak emlékekkel. Oklevelekkel. Képekkel. Senkinek az arcát nem ismerem fel. Csak a tapintás érzékemre hagyatkozhatok. Bebotorkálok a konyhába, és kiveszem a tárolóból a napi vízadagom. A fal tele van aggatva dísztálakkal. Még én készítettem őket.
A konyhából a szemben lévő fürdőszobába botorkálok. A csap kicsit csöpög. Igyekszem megmosni az arcom, de csak a ruhámat sikerült lelocsolnom. Kinyitom a szekrényt a tükör fölött. A gyógyszeres fiókból próbálom kivenni az injekcióm. Egy orvos barátom készítette nekem a szérumot, hogy lassítsa a rohamaimat, a fertőzést, betegséget. Csak ketten tudunk róla. Más nem is tudhat. Igazából egyikünknek se kéne tudnia róla. Ha a szektorvezető kideríti, kúrára küldene mindkettőnket. Jobb esetben. Nem szeretném Solét bajba sodorni.
Fáj, ahogy a tű belefúródik az alkaromba. Simán át tudnám szúrni vele. De valami gond van. Ilyenkor már hatni szokott. És most… most… Kiesik injekció a kezemből, és ripityára törik a földön. A WC és a zuhanykabin közé esek. A kabin üvege széttört. Az egész karomból ömlik valami narancssárgás-zöldes váladék. A vérem. Nagy nehezen feltápászkodok.
Alig bírok a szobámba botorkálni. Az egész szőnyegen otthagyom a nyomomat. A sárgászöld csíkot. Az ajtótól négykézláb jutok el az ágyamig. Felmászok rá. Mondanám, hogy elnyúlok rajta, de csak görcsös magzatpózban fekszem. A tüdőm, a gyomrom, a lábaim, a kezem. Mind egy hatalmas görcs. A központ, a centrum, pedig: az agyam. Alig írok gondolkodni. Nem szabad elvesztenem a tudatom. Meg kell írnom. Meg kell tudniuk az igazat. Ebben a szektorban, és a többiben is. Mindenkinek tudnia kell, mi megy itt. Legyenek szabadok. Szellemileg szabadok.
A szobámban az ágy mellett van közvetlenül az asztalom. A széknek támaszkodom, hogy… hogy… de késő. A földről felfelé nyújtva a karjaimat tapogatózok az asztallapon. A „vérem” az arcomba csepeg. Éget. Forró. És mar. Egy kicsit. Megvan!!
Visszamászok az ágyra és kezembe veszem a tollat. Az csúszik a trutyitól. És a remegés miatt kiesik a kezemből. Minden sötétül. Enyhül a görcs. Reggel még nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó napom. Ahogy sötétedik minden, úgy tisztul az egész. Az utolsó, amit látok az a fénykép az ágyam mellett az éjjeliszekrényen. A családom. Anyu. Apu. Tesók. Sole. És… ki a hetedik? Ki az a lány? Már nem ismerem.
Amikor majd megtalálnak a papíron csak annyi fog állni: Hazugság…