Tömeg. Egyre többen vannak. Körülöttem. Mindenki egy arctalan bábu. Állok. A tömeg közepén. Egyre nagyobb. Egyre közelebb jönnek. Kiszorítják a levegőt. Hozzám érnek. Egy kar. Egy hát. Egy láb. Ki tudja mi még. Fölém tornyosulnak. Nem kapok levegőt. Meleg van. Ráz a hideg. Nem bírok állni a lábaimon. Remegnek. Ahogy az egész testem. Minden elmosódik. És még mindig közelebb jönnek. Félek. Valaki! Segítség! Bárki! Hall valaki? Nem bírok állni! Nem tudom, hogy tudatomnál vagyok-e még. Nem hall senki? Senki?! Hahó! És még mindig közelebb jönnek. Egyre nagyobbak. Egyre kisebb vagyok. A lábaim kiszaladnak. Összeesek. Elerednek a könnyeim. Kiáltani próbálok, de nem jön ki egy hang se a torkomon. Még mindig csak jönnek. Nem kapok levegőt. A könnyeim özönvízként árasztják el az arcom és a ruhám nyakát. Kiáltanék, de nem tudok. Senki nem hall. SEGÍTSÉG! VALAKI! Fekszem a tömeg közepén. És még így is csak jönnek. Így is többen lesznek. Így is nagyobbak lesznek az elmosódott alakok. A gyomrom felfordul. Remegek. Sírok. Nem kapok levegőt. Azt hiszem már nem tudok gondolkodni. Sötét lett.
Az utolsó órák...
Azt mondják, a szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Ez csak akkor igaz, ha viszonzatlan, vagy nem intenzíven megélt szerelemről van szó.
“Ébresztő, kedvesem”. A takarón keresztül érzem, ahogy hozzám ér. Érzem a kezét a derekamon. Ránézek, majd fejemre húzom a takarót. Nem akarok. Nem akarok felkelni. Nem akarom ezt a napot.
Mikor végre kikászálódok az ágyból, csak felöltözöm. Nem szólunk egymáshoz. Ha mégis, tőmondatokban beszélünk. A pólója már az ágyra van terítve. Összehajtom és belegyömöm a bőröndömbe. Majd a félbehajtott repjegyet és a pénztárcám is. Addig ő cigit tölt. Megágyazok, mintha este még visszajönnék.
Kabátot veszek, ő már készen vár. Kilépünk a koliból. Cigivel kínál. Rágyújtunk. Ahogy sétálunk a megállóba megszorítja a kezem. Nem tudom, hogy ezt csak “kötelességből” teszi-e, vagy komolyan nem akar elengedni.
A tervezettnél későbbi busszal megyünk. Csak ülünk. Csendben egymás mellett. Mindketten nézünk a semmibe. Talán nincs mit mondanunk. Vagy csak nem akarunk beszélni arról, ami történik. Én nem akarok. Fáj. Túlságosan. Azt ismételgetem magamnak, hogy csak bemegyünk a belvárosba, este jövünk is haza. Csak körbenézünk. A sírás kerülget, de nem erednek el a könnyeim. Megfogadtam, erős leszek. Néhanéha ránézek. Olyankor egy egy pillanatra összeér a pillantásunk. Ilyenkor megcsókol. Szomorú mosoly ül az arcán. A kezem a kezében van. Még velem van.
“Itt sétáltunk” töri meg a csendet. Kinézek az ablakon és jé, tényleg. Mikor “bosszúból” (már nem tudom, mit akart megbosszulni, biztos csikiztem. Vagy talán a gyűrűje miatt) elmesélte a fejében összeállt könyvének a történetét. Csak sétáltunk kéz a kézben, és én ittam a szavait. Hallgattam a hangját. Milyen távolnak tűnik a két nappal ezelőtt.
“A jegyek! Elhoztam őket?” Istenem, add, hogy ne! Kérlek legyenek a koliban! Akkor nem utaznék ma. De nem nyert. Elrakta.
Késésben vagyunk. Leugrunk a buszról, és úgy rohanunk át a reggeli hűsben ébredező városon. Egy hete, mikor jöttem, még éppen csak elkezdődött az éjjeli pezsgés. És most? Kómás, fáradt embereket látok a munkahelyükre vagy az iskolába menni. A buszt, ami a reptérre megy, épphogy csak elértük.
Ülök az ablak mellett. Érzem a kezét a kezemben. Kifelé nézek az ablakon. Azon tanakodom, hogy vajon kitart-e mellettem, vajon lesz-e közös életünk, és az milyen lesz, hogy fog telni a nyár.
A napokban néztünk egy filmet, és ennek kapcsán befészkelte magát valami a fejembe. Egy író barátnőjeként a legnagyobb elismerés akkor ér, ha egy művét neked ajánlja, ha te vagy a múzsája. Én soha nem leszek. Félek ettől. Nem vagyok ennyire inspiratív. Félek, hogy nem vagyok, hogy nem leszek elég neki.
Ránézek és nem értem. Lehet őt nem szeretni? Hiszen nem tudnék olyan mondani, ami ne lenne szerethető benne. Ő is rám néz és megcsókol.
Visszafordulok az ablakhoz. Érzem, hogy egyre nehezebben pislogok. Minél többször hunyom le a szemem, annál homályosabban látok, mikor kinyitom.
“Nézünk filmet?” Ismét ő töri meg a csendet. Mi a gond velem? Miért nem akarok beszélni hozzá?
A film jó ötlet volt. Teljesen elterelte a figyelmem. Arra az időre, míg megcsókolom, elfeledkezem arról, hogy hova is utazunk. Megérkezünk. Fél órával több időnk van. De nem elég. Cigizünk. Áll mellettem. Ránézek az arcára. Gyűrt és fáradt. Bizonyára sok kedve van most itt lenni. Megcsókol. Megölel. Magához szorít. Kapaszkodik a kabátomban. Míg el nem indulok a kapuk irányába nem sok szó esik köztünk. Elmondja, hogy szeret. Hogy hiányozni fogok neki.
De vajon ezek igazak? Ki tudja! Csak ő. Vagy én is, csak nem merek tudomást venni róla? Félnék attól, hogy valaki szeressen?
Ahogy elbúcsozok tőle az kritikán aluli. Csak rohanok. Vissza se nézek. Nem akarok hosszasan búcsúzkodni. De így se jó. Fáj. Még egy kis időt akarok. Mondjuk az életemet. Nem mondtam el neki elégszer, hogy mennyire szeretem. Nem csókoltam meg elégszer, hogy ezt tudja. Nem érintettem meg elégszer. Csak 5 percet akarok, hogy átölelhessem. 5 percet, hogy a kezemet végigsimítsam az oldalán. 5 percet, hogy mélyen belélegezzem az illatát. 5 percet, amíg csak ő van, és csak én. Amíg csak mi vagyunk. Mert ha vele vagyok, nincs külvilág, nincsenek külső elvárások. Csak mi vagyunk. Míg a reptéren voltam vele, kerülgetett a sírhatnék, de könnyek megint nem szöktek a szemembe. Az útom egymást váltják a sírós percek, és a pihenős másodpercek.
Mikor a gép földet ér tudatosodik bennem igazán: ez most végleges. Nincs visszaút. 2 hónap. Hullik a könnyem, mint a záporeső. Szeretem. És elviselhetetlenül hiányzik. Még érzem ahogy a kezét a derekamra csúsztatja, még érzem az ujjai babrálását a tenyeremen, még érzem, ahogy az ajkait a számra tapasztja, még érzem ahogy átölel, még érzem az illatát, még érzem a derekát a kezeim közt. Még magam előtt látom őt, teljes valójában. Még látom, ahogy rám néz, miközben eltűri a hajat a szememből.
Megvárom. Várni fogok. Mert ő az egyetlen, akire igazán megéri.
Egy kislány a vásári forgatagban...
Csak állt a játékbaba előtt. Csak nézte. Csodálta. Észre se vette, hogy elengedték a kezét. Minden vásárban megcsodálta ezt a babát. Porcelán arca, aranyhaja, tengerkék szeme volt. És rózsaszínbe volt öltöztetve. A kislány csak ámult. Két éve, minden vásárban megcsodálja a babát. Mivel nagyon szegény családban nevelkedik, tudja, hogy nem kaphatja meg. Ehelyett minden este azért kérleli az Esthajnalcsillagot, hogy a következő vásárban is csodálhassa a babát.
Egyszer csak egy napbarnított bőrű kisfiú állt meg mellette. Díszes öltözetben, kölnitől illatozott. Végigmérte a kislányt, akin kissé rongyos volt a ruha. De a kislánynak ez volt az ünneplője. A kisfiú grimaszra húzta a száját.
– Úgyse kapod meg azt a babát! – gúnyolódott, majd elszaladt.
A kislány rá se hederített. Tudta, hogy nem lehet az övé a baba. Aztán nem sokkal később visszatért a kisfiú. Húzta maga után anyukáját, miközben hangosan kiabálta:
– Nézd, anyu, azt a babát nézd! Azt a szőke hajút! A Panninak hogy tetszene!
És az anyuka megvette Panninak a babát. A kislány lába alól kiszaladt a világ. Először pityeregni kezdett, majd könnyes szemmel futott az emberek lábai között. Egy terebélyes tölgyfa alatt pihent meg a piactér szélén. Zokogott. A baba. Az ő babája. Elvitték. Megfosztották a látványától. Keservesen sírt. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha a tölgyfa gyökerei közt megbúvó lyukon túl egy csodaszép tündérvilágot találna, ahol elbújhatna. De tudta, hogy ez csak mese.
Anyukája szokott neki mesélni Tündérországról. Hírtelen eszébe jutott, hogy nem tudja, hol vannak a szülei. Velük jött a vásárba. És nem tudja hova lettek. Nem tudja merre keresse őket. A vásár nagy. Ilyenkor, búcsú napján, nem csak a piactéren, hanem a falu főutcáján is árusok kínálják a portékáikat. Ők pedig a szomszéd faluban laknak. És már kezd sötétedni. Ahogy pityergett, egyszer csak felfigyel arra, hogy valaki áll előtte. Egy tejfölszőke hajú kisfiú, aki ugyanolyan szedett-vedett ruhában volt, mint a kislány.
– Miért sírsz? – kérdezte.
– Elvesztem. Nem tudom hol van az anyukám. – pityeregte a kislány.
– Gyere, megkeressük! – nyújtotta a kezét a kisfiú. Közben bíztatóan mosolygott a kislányra.
Felsegítette a földről, majd a kezét fogva indultak vissza a vásári forgatagba. Együtt sétáltak, és csodálkoztak a vásár fényein, a portékákon. Nézegették a felnőtteket, amint sietnek, és együtt kacagtak azon, hogy milyen komolyan veszik a felnőttek a vásári nézegelődés fogalmát. Már nem találkoztak gyerekekkel, már késő volt, de még vidáman mászkáltak, a még ilyenkor is népes forgatagban.
– Gyere, mutatok valamit! – mondta a kisfiú, azzal szaladni kezdett.
– Ne olyan gyorsan! Nem érlek utol! – lihegte a kislány. A kisfiú elengedte a kezét. Nem érezte biztonságban magát. Szaladt a fiú után, de az folyton eltűnt a szeme elől. Futott, ahogy csak a lába bírta. Néhol a kisfiú kék sálját látta meglibbenni a vásár narancssárga fényében, volt ahol a tejfölszőke haját pillantotta meg, de utolérni nem tudta. A kisfiú szaladt, szaladt, és a kislány követte, amilyen gyorsan csak bírta. Nem tudta, mit szeretne mutatni neki a kisfiú. Ahogy kiért a falu szélére, a kisfiú megállt, és a kislány végre utolérte. Fújtatva kérdezte:
– Miért vagyunk a falu szélén? Én félek!
– Nincs mitől! – kedves mosollyal próbálta nyugtatni a kisfiú. – Megmutatom neked, hogy hol lakom.
– Anyukádék nem fognak haragudni, hogy ilyen későn érsz haza? – érdeklődött a kislány. Eszébe jutott, hogy az ő szülei már biztos otthon vannak. És ő is velük lehetne, ha nem áll meg a babánál.
– Ne aggódj, nem leszek leszidva! – azzal megfogta a kislány kezét, és így indultak el a faluvégi kis erdőbe, egy alig észrevehető csapáson.
– Te az erdőben laksz? – csodálkozott a kislány.
– Féligmeddig. De pssszt! Csak halkan. Nem szeretik a hangzavart. – suttogta a kisfiú.
– Kik? – kérdezte halkan a kislány.
– Nemsokára megtudod.
A kisfiú egyre mélyebbre vezette a kislányt az erdőben. De ő nem félt. Tudta, hogy biztonságban van, mert a kisfiú fogja a kezét. Egyszer csak megáll a kisfiú egy hatalmas tölgyfa előtt. A fa zöld volt. A kislány furcsállta, hiszen már benne egy ideje benne jártak az őszben.
– Most egy kicsit össze kell koszolnunk magunkat. Nem gond? –kérdezte a kisfiú.
– Nem. De miért?
– Látod azt a lyukat a fa gyökereinél?
– Igen.
– Oda fogunk bemászni.
A kisfiú elindult, a kislány követte. Azt hitte egy rókaodúban fogja találni magát, ehelyett egy csodaszép, virágokból készült kapun lépett át, az Örök Tavasz birodalmába.
Már nem a rongyos barna öltözete volt rajta, hanem csodaszép halványzöld szoknya, és a haja sem kócos volt, hanem szépen kifésült. Nem is tudta, hogy a derekáig ér. És azt se, hogy aranybarna színe van. A sok kosztól inkább látszott sötétnek, szürkésnek. Meglepődve nézett a kisfiúra:
– Mi ez a hely?
– Hát nem tudod? – mosolygott sejtelmesen. – Üdvözöllek Tündérországban!
A kislány nem értette, mi történik körülötte. Egyszerre nagy zsivaj támad körülötte. Boldogan köszöntötték az új jövevényt. A kislány nem tudta mik ők. Vele egy magasak voltak. És csillogtak. Mintha meztelenek lettek volna, ami nem zavarta őket. De nem láthatta tisztán, annyira csillogott a testük. A fák kellemesen suttogtak, a virágok hangosan énekeltek. A kisfiú szerint ők tündérek voltak.
Az apró vendéglátók finom vacsorát készítettek, amit egy csodás ünnepség keretében. A kislány megtudta, hogy a tündérek minden telihold idején ünnepséget ülnek, hogy az új hónap kezdetét ünnepeljék.
– Náluk az a 27 nap, olyan, mint az emberek világában egy év. – magyarázta a kisfiú. – Jól érzed itt magad?
– Igen, csodásan! – ujjongott a kislány. – Örökké itt tudnék maradni!
– Megteheted. – csillant fel a kisfiú szeme.
– Nem lehet. Hiányzik a családom. – szontyolodott el a kislány. – Haza kéne mennem.
– Rendben. Aludj itt, és holnap világosban segítek neked megtalálni a hazautat. – ajánlotta fel egy kissé csalódottan a kisfiú. – De mielőtt aludni térsz, szeretném, ha ezt megtartanád, hogy bármikor visszatalálhass, ha szeretnél.
Azzal egy liliommedálos nyakláncot helyezett a kislány nyakára. És a kislány boldogan aludt el az egyik tulipán szirmai közt.
—
…- Ébresztő, álomszuszék!
A kislány anyukája hangját hallotta. Kereste a tulipánt, amiben nyugovóra tért. Nagyon elszomorodott. Ismét a kopott barna ruhájában volt, haja koszos és kócos volt. Csak álmodta. Pedig egy pillanatra elhitte, hogy valóban… A keze megakadt egy kis fémszálon a nyakán. A liliommedálos nyaklánc! A kislány szeme ragyogott.
A következő vásár alkalmával azonnal ahhoz a piactér szélén álló tölgyfához szaladt, ahol először találkozott a kisfiúval, aki már mosolyogva várta. Kézen fogta és mentek… Mentek ismét Tündérországba.
—
…A fény besüt az ablakon. Mosolyogva ébred. Kinyitja a szemét és meglátja, a kisfiút, akiről álmodott. Bár az arca érettebb, de a huncut, komisz gyermeki vigyor még mindig ugyanaz, mint gyerekként. A férfi végigsimítja az arcát, majd megcsókolja.
– Jó reggelt szerelmem! Szépet álmodtál?
A lány csak mosolygott, és a férfi ezt megértette. Már tudta, hogy a lány mindig vidáman ébred, ha arról álmodik, hogyan ismerte meg élete szerelmét.
Mostanra a tölgyfa gyökerein túli Tündérországot sikerült elhozniuk a saját életükbe, az emberi világba.
Jó reggelt egy frászt
Reggel van. Nem akarom. Nem akarok kikelni az ágyamból. Nem akarok oviba menni. Nem akarok semmit. Feküdni akarok az ágyamba, és várni, hogy Ő mikor ébred, mikor ír.
Mennyi az idő? Á, van még húsz percem. Visszadőlök a párnámra. Aludni nem tudok, csak behunyom a szemem és próbálok keresni egy nyugalmas, üres, csendes pontot az elmém zajos káoszában. Próbálok a Semmire gondolni. „Szia, elmentem!” – hangzik egy köszönés. Máris idő van?!
Kimászok az ágyamból, zsíros hajjal, kócosan, kómásan, éktelen fekete karikákkal a csipától összeragadt szemem alatt. Ma sem aludtam sokat. Nem gond. Szeretek Vele hajnalokba nyúlóan beszélni. Szükségem is van rá. Szép lassan kezdem hozzászoktatni a szervezetem a pár órás alvásokhoz. Ez egyszer majd visszaüt. Nem számít.
10 perc se kell, és teljes harcidíszben vagyok: füzet, toll a táskában, zöld fülhallgatóm már a nyakamban lóg, telefon a dzsekim zsebében, öngyújtó a farmeroméban, a kulcs már az ajtón. Még a cigim és az energiaitalom bevágom a táskámba, és indulás. Nincs kedvem.
Kilépek a koli ajtaján. A hűvös, őszi reggeli levegő megcsípi az arcom. Brr. Az ég borús. Naná, mint a filmekben. Tipikus. Még véletlenül se lehetne ezen a szar reggelen meleg és napsütés.
Elindítom a lejátszási listám, a fülem bedugom. Nem szeretek zene nélkül sétálni a városban. Ilyenkor még Sopront se szeretem. Pedig imádok itt lenni. A táskámban cigi után matatok. Megvan. Miután meggyújtom, az energiaitalt kotorászom elő. Megpisszentem. Éljen az egészséges élet életmód!
Ahogy így sétálok zenét hallgatva, energiaitallal és cigivel a kezemben, elkezdem figyelni a velem szembe közlekedő emberszerű lényeket. Mindegyik mogorva, az arca fáradt, a szeme karikás. Mintha az önnön tükörképeim sétálnának velem szembe. Nekik is szarul indult a reggel. Látom, ahogy munkál bennük, az egyetlen, bár semmit nem érő motiváció: pénzt keresni. Nem szeretik a munkájukat.
Nini, egy csoport vidám 12-14 év körüli gyerek. Ritka ilyenkor reggel mosolygós arcokat látni. Jól érzik magukat. Elmerengek, és egy pillanatra belegondolok, hogy ezek a vidám arcok hosszú évek múlva ugyanolyan undort és közönyt fognak tükrözni, mint az enyém. Az ennyiidős énem, fel sem ismerne. Csak egy lennék a sok, mogorva, saját igazukat hajkurászó, bizonyítékokat követelő felnőtt közül.
Befordulok a szokott útvonalra, egy kisebb dugó van az autóúton. Hosszú-hosszú kocsisor. Na, ezek se fognak hamar célhoz érni. Érdekes az autóban ülőket figyelni:
Szürke autó: karikás szemű, elfolyt sminkű anyuka mogorván bámul ki az ablakon, mögötte a megszeppenve ülő, iskoláskorú, húgomnál talán csak néhány évvel fiatalabb kislánya. Tuti, hogy elindulás előtt hepajozott az anyuka: „Miért nem tudsz elkészülni időben? Mindig rád kell várni! El fogunk késni, te a suliból, én a munkahelyemről! Igyekezz kicsit jobban!”… Sajnos a mai világban egyre gyakrabban esik meg az ilyen. A szülő, ahelyett, hogy a gyerekkel együtt készülne, időt fecsérel arra, hogy a lurkót szidja, miért nincs még készen. Pedig gondoljunk bele, ha a veszekedésre fordított időt arra használná. hogy segítsen a gyereknek elkészülni, időt spórolna vele. De a mai felnőttek folyamatosan rohannak. Stresszesek. Jó kifogás.
Piros autó: sötétített üveg mögül egy fiatal srác sziluettjét vélem felfedezni. A körmét rágja. Közben az utcán elhaladó picsányi ruhában lévő lányokat figyeli. No comment.
Fekete terepjáró: kormányon idegesen doboló 30-as évei táján járó nő. Az arca érdekes módon teljesen kipihent, csak az idegesség látszik rajta. El fog késni. Ő az a tipikusan karrierista nő, akinek túl jó a fizetése, mindene megvan, kivéve család, barátok, magánélet. Partnereit talán kéthetente, talán havonta váltja, mégis kiegyensúlyozott, mert a heti romantika- és szexadagja megvan. A „barátait” meg tipikusan csak akkor keresi fel, ha 1. híján van társaságnak, 2. éppen van valami plusz bevétele, amit bulira költhet. Nem irigylem.
Másik szürke autó: nini, egy család… vagyis csonka család. Anyuka erőltetett mosollyal ül a kormány mögött, próbál harmóniát és jókedvet vinni a reggelbe. Mellette a tinédzser fia unottan, talán sértetten, álmosságtól összeszűkült szemekkel bámul ki az ablakán. A srác mögött egy 6 év körüli kislány, aki XXL-es vigyorral mesél valamit a kocsiban ülőknek. A „család” legkisebb tagjának csak a helyét látom. Ő biztos otthon alszik még. Korán van, ahhoz, hogy felkeljen.
Kék autó: egy pár. Talán házasok is. A srác ül a volánnál. Komor arccal nézi az előtte álló kocsisort. A barátnője (jegyese, felesége, ki tudja) ott ül mellette, de azért kaján vigyorral az arcán végigmér, mikor elsétálok az autó mellett. Legszívesebben kinyomnám a szemeit, meg betörném az orrát. Mellesleg a csajnak a sírástól teniszlabda méretűre dagadt szemei vannak. Tuti veszekedtek. Szegény lánynak is jó napja lesz.
És ez csak az autósok néhány gyöngyszeme. De visszatérek az utca emberére, mert a legtöbb sofőr eléggé gonoszul néz rám, miközben bepillantgatok az autókba. Gátlástalan egy perszóna vagyok. Simán, minden lelkifurdalás nélkül képes vagyok belemászni vadidegenek privát szférájába.
Átvágok az úton, az autók közt. Eldobom a cigit. Jé, megint mosolygós arcok: először csak annyit látok, hogy egyik lány fut a másik után, majd megijeszti. Hangosan, jóízűen nevetnek, örülnek a másiknak.
Egy pár sétál el mellettem. Boldogok. A csajszinak szinte szárnyal a lépte, a fiú meg lóbálja az összefont karjukat, akár az oviban. Aranyosak. Hirtelen nagyon elkezd hiányozni Ő. Eszembe jut, hogy Mi is sétáltunk hasonló módon. Milyen jó lenne, ha itt lenne. Ha vigyorogva tudnék végigmenni reggel az utcán, mert Ő a kezemet fogja. Aztán kizökkenek. Eltűnnek a színfoltok a borongós, szürke őszi reggelből. Megint csak a dolgukra igyekvő lelketlen gépeket látok elhaladni magam mellett. Én is egy vagyok közülük. Egy gép vagyok. Megérkezek az ovihoz, és a megszokott módon, automatikusan nyomom le a kilincset először a kapun, majd a bejárati ajtón, és egyenletesen masírozok fel a lépcsőn az öltözőbe. Mint egy gép. Újabb remek délelőttnek nézek elébe.
új szerelem
Nem volt a szó szoros értelmében jó képű, vagy az átlagcsajoknak álompasi, de én nem vagyok az a bizonyos átlagcsaj. Volt benne valami. Valami vonzó. A szövege. A kisugárzása. Az intelligenciája. A mosolya. Istenem, az a mosoly. Mit meg nem adnék azért, hogy éltem végéig, minden nap, minden percében láthassam azt az idióta vigyort az arcán. Úgy éreztem feltölt, csak azzal, ahogy mosolyog, ahogy nevet.
Tudtuk, mindketten tudtuk, hogy kevés az időnk. Hogy a mi kapcsolatunk soha nem lehet normális. Volt három hetünk. Három hét, hogy kitapasztaljuk milyen lehetne, ha… Életem legszebb három hete volt. Eddig. Nem gondoltam volna, hogy pillanatok alatt beleszerethetek valakibe, akit alig ismerek. Levegőt venni is nehéz nélküle, a mosolya nélkül, a lénye nélkül. Nem is mertem remélni, hogy valaha találok olyat, aki minden hibám, minden fogyatékosságom ellenére, azokkal együtt szeret, elfogad. Ő ilyen. Három hét után úgy érzem, hogy akár le tudnám élni vele az életem. Ő nem igazán így gondolja. Lehet, csak remélni nem meri, hogy így lesz. Lehet, nincs elég önbizalma hozzá. Vagy lehet, hogy csak velem van a baj. Nem lepődnék meg rajta. Bár tudom, hogy senki nem tökéletes, de számomra ő az. Minden hibája ellenére. Igaz, ha megkérdeznéd, hogy mi a hiba benne, nem tudnék mondani semmit. Talán csak azt, hogy kegyetlenül lusta. De én is az vagyok. Ki nem az ennyi idősen?!
Ahogy közeledett a MI utolsó napunk. Ahogy száguldott felénk az a bizonyos szeptember 16-a egyre jobban éreztem, hogy nehéz lesz elengednem. Éreztem, hogy ha ő elmegy, én ismét az az elveszett kislány leszek a vásári forgatagban. Féltem elengedni a kezét. Féltem, hogy mostantól hosszú ideig nem ölelhetem, nem adhatok neki puszit, nem érezhetem az illatát, mikor belefúrom a fejem a nyakába, nem csókolhatom meg, nem érinthetem meg. Tudtam, és most is nagyon jól tudom, hogy mennyire fog hiányozni, hogy mennyire hiányzik. Imádom a mosolyát. Imádom hallani a hangját. Imádom, ahogy rám néz, ahogy hozzám ér, ahogy megszólít, ahogy megsimogat, ahogy megfogja a kezem, ahogy átölel, ahogy levegőt vesz, ahogy dohányzik, ahogy kifújja a cigarettafüstöt. Imádom nézni. Mikor alszik, vagy mikor a haverjaival beszél, vagy mikor az unokaöccsével focizik, vagy éppen mikor dartsozik, csocsózik vagy billiárdozik. Imádom a hanyag testtartását, a járását. Imádom, ahogy az írásairól mesél, olyankor mintha teljesen más ember lenne, mintha nem is ott lenne velem, de mégis ott van. Imádom, amikor a keresztlányáról mesél. Olyankor mindig az jut szembe, hogy egy nap nagyon jó apa lesz belőle.
Ahogy közeledett a búcsú perce, úgy éreztem, hogy egy láthatatlan kéz próbálja összeszorítani a mellkasom. Csak hogy fájjon, vagy azért, hogy ne hulljak szét darabjaimra. Egyre fojtogatóbb volt ülni mellette. Mikor elköszönt és beszállt a taxiba és láttam, ahogy egyre távolodik tőlem, olyan volt, mintha kiszaggatott volna belőlem egy részt. Egy részt, ami nélkül már nem leszek életképes. Érzem a hiányát. Alig kapok levegőt, és küszködöm a könnyeimmel. Nagyokat nyelek és próbálok nagyokat lélegezni, de sajnos nem használ. Ahogy elment minden hideg lett. A napon állva is fáztam.
Itt ülök a vonaton, mindössze 50 perccel azután, hogy ő elköszönt. Tudom, hogy vissza jön, tudom, hogy valahogy megoldjuk, hogy találkozzunk, tudom, hogy szeret! És mégis… itt ül a kislány, aki elveszett, és már tudja, hogy mit keres, valaki már megfogta a kezét, hogy segítsen neki visszatalálni, de… az a kéz most nagyon távoli.
Hiányzik. Szeretem.
A buszút
Bé sokat utazott. Nem azért, mert szeretett, sőt, kimondottan utált. Nem értette, másoknak miért okoz örömöt, hogy buszra szállnak, beszélgetnek vagy éppen zenét hallgatva kibámulnak az ablakon és a tájat figyelik.
>A táj soha nem változik, mindig ugyanaz a kép tárul a szemed elé, mikor kinézel a busz ablakán: erdők, mezők, állatok, városok utcái vagy a napi rutinjukat végző emberek< szokta mondani a kedvesének. Már jó ideje nem látta. Régebben mindig volt valami izgatottság az utazásai alatt, végre láthatja. Ám ő most elköltözött. Bé nem tudta hova. Eleinte kérdezgették tőle, hol van, de ő csak annyit mondott >Elment.< vagy >Nem tudom, de remélem jobb helyen van, mint itt volt.< míg másoknak >Újabb világot akar szebbé és jobbá tenni, azáltal, hogy megjelenik ott.<
Sokan különcnek tartották Bét, pedig csak más volt az átlagnál. Senki nem értette, miért utazik. Még ő maga se. Berögzült. Csak annyit tudott, hogy mennie kell valahova.
Egy esős tavaszi napon egy idős hölgy foglalt helyett Bé mellett. Utált az ablak mellett ülni. Igazából azért sem repesett, ha valaki mellé ült a buszon. Főleg, ha izzadt volt vagy bármilyen különös illattal rendelkezett. A hölgynek szappan szaga volt. Bé az ablakhoz közel húzódott, csak hogy minél távolabb legyen az öregasszonytól. Kinézett az ablakon a semmibe.
– Hová utazik, fiatalember? – szólította meg a hölgy.
– Valahová. – felelte mogorván Bé.
– Csak nem húsvétolni megy?
– Nem hölgyem, csak utazok.
– Hát igen… – tűnődött el az idős hölgy. – Milyen szép dolog az utazás!
>Na tessék, beszélgetni is akar!< bosszankodott magában Bé. Ki nem állhatta, ha valaki beszélgetni akart vele a buszon.
– Van családja? – faggatózott tovább a hölgy.
– Nincs.
– Ejej. Pedig elég jóvágású fiatalember. És hát… Mennyi idős, 29-30?
– Két hónap múlva töltöm be a 33-at.
– Hát igen, akkor benne van a korban. Nem akar gyereket?
– Nem.
– Hát a felesége? Vagy barátnője?
– Szeretett volna… – majd az idős hölgy kérdő tekintetét látva hozzátette: – Meghalt.
Hat éve egyszer sem mondta ki ilyen nyíltan. – Már az esküvőt terveztük.
– Részvétem… – suttogta az öregasszony. – Hogyan?
– Autóbalesetben. – hazudta Bé. Lesütötte a szemét.
– Biztos ez? – kérdezte a hölgy, mintha tudna valamit.
– Nem. – >Ez a nő a fejembe lát?< – Egy bankban dolgozott. Rablótámadás volt. Hívni akarta a rendőrséget. Lelőtték. Szíven. Ő volt az egyetlen áldozat. Sem az újság, sem a híradó nem számolt be róla. Azóta se beszélt senki az esetről.
– Mikor történt?
– Hat éve. – Bé arca eltorzult.
– Barátai nem segítettek magának?
– Nem tudnak róla.
– Miért?
– Nincsenek.
– Őt kereste a tájban? – kérdezte sejtelmesen a hölgy.
– Tessék? – rökönyödött meg Bé.
– Azt kérdeztem, hogy a jegyesét kereste-e a tájban az imént, amikor kinézett?
– A tájat soha nem nézem. Semmi érdekes nincs benne. Mindig ugyanaz.
– Hát ebben téved. – mosolygott az asszony. – Megboldogult férjemmel, isten nyugosztalja 12 éve hagyott itt 70 év házasság után, rengeteget utaztunk. Ezalatt többnyire azt figyeltük, hogy hol haladunk el, milyen kép tárul a szemünk elé. Az apró részleteket figyeltük: a lepkéket, a madarakat, az utcán sétáló vagy éppen a zebránál álló és beszélgető embereket. Néha meg az utazókat néztük és az élettörténetükön gondolkodtunk. Próbáltuk kitalálni honnan jöttek, hova mennek és miért pont oda. Mióta elhunyt a férjem nem telt el nap, hogy ne szálltam volna fel egy buszra és ne utaztam volna valamerre. Hogy megoszthassam vele az élményeimet egy kis könyvbe írom le. Körülbelül egy év alatt betelik. Minden születésnapján elviszem neki. – az idős hölgy felnevetett. – Emlékszem, mindig mondta, hogy ha majd neki el kell mennie, mert mindenkinek el kell mennie előbb vagy utóbb, ne búsuljak. Ha hiányzik nekem, nézzek ki a busz ablakán, mert ő ott lesz minden fában, a fán ücsörgő madarakban, a virágról elrebbenő pillangókban, a telefonfülkékben, a városi lámpákban, az üzletek kirakatában, a fel- és leszállást jelző csengők hangjában. Mindenhol. Ne bánjam, hogy elment, mer az élet csak egy ajándék a halál mellé, és túl rövid ahhoz, hogy akár egy percet is bánattal vagy haraggal töltsünk el. – mélyen Bé szemébe nézett. – Higgye el, tudom, mennyire fáj, ha az ember elveszíti a számára legfontosabb embert. Az a vén csirkefogó 70 együtt eltöltött év után hagyott engem egyedül. De az élet nem áll meg, nehogy azt higgye. Azért hagytak minket itt, mert nekik ennyi idő adatott. De nem hiszem, hogy a kedvese azt szeretné, hogy magába zárkózzon és elfojtsa a gyászát. Lépjen tovább! Ő biztos azt szeretné.
Bé csak nézett az idős hölgyre. Tudta, hogy igaza van.
– Kisütött a nap! – az asszony arca csak ragyogott. – Nem csodálatos? És nézze csak: hogy megindult az élet az utcán!
Bé kinézett az ablakon: látta a nyüzsgő tömegeket a járdákon, a buszmegállókban, a kapualjakban.
– Az élet egy hatalmas ajándék. – szólalt meg ismét a hölgy. – Ne vesztegesse el! Ne úgy élje le az életét, hogy a végén nem tud mivel elszámolni, mert nem tett semmit: NEM ÉLT! – figyelmezette az öregasszony. – Na, de az én utazásom eddig tartott, öröm volt beszélgetni magával! További jó utat! – azzal megindult a busz ajtaja felé.
– Köszönöm, szép napot! Üdvözlöm a férjét! – kiáltott mosolyogva Bé a hölgy után, aki még egy utolsó pillantást vetett a férfire és hálás mosollyal az arcán leszállt a buszról és elvegyült a buszpályaudvar forgatagában. Bé hat év után először érezte boldognak magát.
——
„Kedvesem! Ne haragudj, hogy hat éven keresztül nem kerestelek. Azt hittem eltűntél és soha nem foglak megtalálni. Mára már rájöttem, hogy nem te tűntél el, hanem én nem találtam a kiutat a labirintusból, te mindig velem maradsz…”
Bé így kezdte a kiskönyvet, amit volt szerelmének akart adni. Egy buszon ült…ismét. Pillanatra letette a tollat és a könyvecskét és kinézett az ablakon: szép nyári nap volt, egy árus éppen a portékáit kínálta, míg a gyerekek jégkásával és fagylalttal a kezükben, fürdőruhában játszottak a kertekben. Semmi kétség, nekik már elkezdődött a nyári szünet. Bé tudta, hogy ezeket a gyerekeket máskor és máshol nem fogja látni ugyanígy. Megtanulta az idős hölgytől, hogyan találja meg az apró szépséget egy göcsörtös fában. Már biztosan tudta, hogy hova megy.
– Elnézést, ne haragudj, az a hely foglalt melletted? – egy megilletődött lány állt mellette, zavarában mosolygott.
– Nem, ülj le nyugodtan. – mosolygott vissza a lányra Bé. – Nyaralni mész?
– Nem éppen. Jelenleg nyaralok. – nevetett a lány.
– Merre utazol? – érdeklődött tovább Bé.
– Csak a szomszéd városba. Ott a szállásom.
– Én is. Ott lakom. – mondta Bé. – Először jársz itt?
– Igen. De nagyon tetszik. Bár még nem sok dolgot láttam. Tegnap érkeztem.
– Ha van kedved, szívesen körbevezetlek a városban. De tényleg csak ha van kedved hozzá.
– Megtennéd? – kérdezte boldogan a lány. – Az nagyon jó lenne! Holnap ráérsz?
– Persze! Akár ma is! – ajánlkozott Bé.
– Szuper! – nevetett a lány.
– Meddig vagy itt? – tette fel a kérdést Bé.
– Egész nyáron. De lehet, hogy még maradok egy picit. – felelte sejtelmes mosollyal a lány. Ebben a mosolyban Bé elhunyt kedvese arcvonásait vélte felfedezni. Boldog volt.
október 23. és A Nefelejcs utca
A mai pirosbetűs ünnepen szeretném megosztani egy novellámat, ami közvetett módon kapcsolódik az 56-os év eseményeihez.
A novella megalakulási körülményeiről annyit kell tudni, hogy egy éve szeptemberben a budapesti osztálykiránduláson ellátogattunk a Terror Házába is. Nagyon megrázó élmény volt. Tudtam, hogy mi történt a kommunizmus alatt, mégis csak akkor értettem meg igazán.
Október közepén magyar fakultáción olyan asszociatív feladatot kaptunk, hogy kiválasztott kép alapján írjunk 1-2 oldalas novellát. A novellámhoz két képet választottam, az egyiken egy kislány ül, bottal a kezébe, két fonott copffal, a másikon egy katona és egy hölgy van (a Life magazin 1943. április 18-ai borítója). Még friss volt a Terror Házában megélt borzalom, így született meg A Nefelejcs utca. Kíváncsian várom a véleményeket.
“A Nefelejcs utca
Egy kislány ül a járda szélén, fonott copfjai előre lógnak. Arca könnytől maszatos. Magányos. Egyetlen társa a vak, öreg Bodri. A kislány gyakran ül itt, ez az egyetlen hely, ahol megnyugszik, bár maga sem érti, hogy miért. Három éve lakik a Somfa utcai árvaházban. Három keserves éve. Bodri minden nap elkíséri ide, de a mai nap más…Bodri nyugtalan. Miután a kislány kipityeregte magát nem az árvaház felé veszi az útját, hanem az ellenkező irányba. Elindul a főúton, majd a harmadik kereszteződésben balra fordul. A jobboldali járdán halad, majd a kilencedik ház előtt megáll. Körbenéz az utcában. A Nefelejcs utca. Évekkel ezelőtt vidámságtól volt hangos az utca, gyermekek játszottak a porban: ugróköteleztek, a lányok babáztak, a fiúk fakardoztak.
Kereken három éve egy koradélutáni órán ő elkéretőzött édesanyjától, hogy felkeresse Julcsi nevű barátnőjét. Julcsiék nem voltak otthon. A hazafelé úton a járda szélén megpillantott egy babát, aminek a nyakára egy bothoz erősített zsineg volt kötve. Abban a pillanatban felismert Julcsi kedvenc babáját. Leguggolt, hogy felvegye a játékot, ám épphogy a kezébe vette, de ki is ejtette a kezéből: a baba véres volt. Szaladni kezdett haza. Valami furcsa volt: az eddig oly vidám utca csendes volt, szürke és komor. A házak ablakai becsukva, a rolók leeresztve. Július vége volt és szokatlan, hogy délután mindenki bezárkózik. Meleg volt, de a kislány mégis megborzongott. A 18-as számú ház második emeletén laktak, a kislány felszaladt a lépcsőn. Az ajtó nyitva volt, a kilincs nem volt a helyén. Belépett az előszobába, szólította édesanyját, majd édesapját, de egyikük sem felelt. A konyhában egy törött tányért talált a földön, majd mikor belépett a nappaliba, hatalmas káoszt talált: a kanapé és a fotel huzata szétszaggatva, az ablak üvege kitörve, a függönykarnis letörve. A szülei hálószobájának ajtaja felé pillantott és a küszöbnél véres lábnyomokat pillantott meg. Óvatosan odasétált az ajtóhoz, lenyomta a kilincset. Az ágy mellett szülei feküdtek, holtan. A kislány lerogyott melléjük, szólítgatta őket: keze és arca maszatos volt a könnytől és a vértől. Mikor a szomszédok megtalálták őt, elszaladt. Nem tudta hova, miért, csak szaladt. Végül azon kapta magát, hogy ott ül a járda szélén. A botot, melyre Julcsi babája volt kötve, úgy tartja, mintha horgászna.
A kislány most a Nefelejcs utca 18-as számú ház ajtaja előtt áll. Óvatosan lenyomja az immár lakatlan ház kilincsét, nesztelenül oson fel a második emeletre, a kutya hűségesen követi. Az ajtó most is nyitva van. A kilincs még mindig nincs a helyén. Az előszobába belépve mindenhol vastag por lep mindent. A konyhában még mindig ott az összetört tányér, és a nappali még mindig fel van forgatva…nem változott semmi mióta utoljára itt járt. Elindul a szülei szobája felé. Nyúl a kilincsért…
Ica zilálva és izzadtan ül fel az ágyában…évek óta álmodja ezt. Mécses gyújt és a konyhába megy. Villanyt kapcsol, felrak a tűzre egy lábosnyi vizet, majd a fürdőszobába megy, ahol megmosakszik. A konyhába visszaérve rápillant az órára: 5.43. A víz felforrt. Elővesz egy porcelánbögrét és egy teafiltert. Hirtelen megáll a konyha közepén. A naptárra néz: 1943. április 19. Tegnap ünnepelte a 19. születésnapját. Ám ez mellékes. Három napja, hogy a jegyese kézhez kapta a behívóját. Ma indul a vonata. Fontos dolgot kell mondania neki. Ismét az órára tekint, az idő csak úgy repül: 5.59. Még rengeteg dolga van, de kevés ideje. Ferkó fél nyolcra jön. Ica megissza a teáját, majd mindent rendbe rak: felsöpör, elmosogat, megágyaz, portalanít, ablakot mos. A házimunkát befejezve előkeresi a szekrényből a legszebb ruháját, szőke haját begöndöríti, kisminkeli magát. 7.30-kor csengetnek, majd nemsokára belép az ajtón egy magas, szemüveges, jóvágású fiatalember vászonkabátban és katonaruhában. Csókot ad Ica ajkára, leül a konyhában, jegyesét az ölébe ülteti. Ica mélyen a szemébe néz:
– Terhes vagyok.
Ferkó nem tud mit mondani. Szemei kikerekednek. Félt, hogy ezt fogja hallani. Szeretne gyereket. Szereti Icát. De ő most háborúba megy. Ő nem tud vigyázni rájuk.
– Ez biztos? – kérdezi végül, bár tudja, hogy feleslegesen.
– Ígérd meg, hogy hazajössz!
– Ilona. Nem tehetem. Te is tudod, hogy…
– Ígérd meg! – vág közbe Ica. Tudja, hogy hiába ígérteti meg, nem Ferkón múlik. Mégis hallani akarja. Hallani, hogy hazatér a frontról a szerelme.
– Ígérem.
Több szó nem eshetett köztük. Ferkónak indulnia kell. Ica elkíséri a vasútállomásra. Ahogy távolodik a vonat, úgy érzi megszakad a szíve…nem tudja, hogy viszontlátja-e még Kováts Ferencet.
—
Ica élete eseménytelenül zajlik. Édesanyja eleinte meglátogatta naponta, majd május végére odaköltözött hozzá. Ica terhes nőként nem kap munkát. Otthoni varrógéppel megrendelésre készít ruhákat, míg édesanyja segít elvégezni a Nefelejcs utcai ház körül a teendőket.
—
1943. szeptember 20. Távirat érkezik Kováts Ferencnek:
1943. szeptember 15-én megszületett a kislányunk Sárika. Egészséges és mosolygós. Amíg a fronton vagy édesanyám segít a ház körül.
Várlak haza:
Ilonka
—
1947. március 20. Kopogtatnak a Nefelejcs utca 18. második emeleti lakásának ajtaján. Egy négy év körüli, csokoládébarna hajú kislány nyit ajtót. Az ajtóban egy magas, szemüveges férfi áll, mosolyogva köszön:
– Szervusz! Te vagy a Sári?
– Anyuuu! – a kislány sikítva rohan az anyjához. A konyhából egy törékeny alkatú, szőke hajú nő lép ki. Ölébe veszi a kislányát, majd az ajtóban álló férfire pillant. Szeme megtelik könnyel, boldogan felkacag, majd lerakja a kislányát. A férfi a nőhöz szalad átöleli, megcsókolja. Mindketten nevetnek. A kis Saci kerek szemekkel nézi a szüleit. Nem érti mi történik körülötte.
—
1947. július 11. Sárika rózsaszín szoknyában, a nagyanyja ölében ül a templomban. Az oltárnál Kováts Ferenc áll fekete zakóban, vele szemben menyasszonya Nagy Ilona gyönyörű fehér ruhában.
A négy éve várt pillanat végre elérkezett.
—
1953. július 28. A Nefelejcs utca gyerekzsivajtól hangos. Saci rohan fel a 18-as számú ház lépcsőjén, majd fújtatva megáll anyja előtt:
– Anyu, elmehetek a Julcsihoz? Ma nem jött el játszani, biztos beteg, meglátogathatom?
– Persze Sári, de sötétedésre érj haza!
– Rendben anyu! – és mire Ica felnéz a hímzésből, már csak a Saci után becsapódó ajtót hallja.
Hímzésébe fojtja a nevetését, és csak mosolyog. A konyhából nagy csörömpölés hallatszik ki, majd fél perc múlva férje ijedt arccal botorkál ki a konyhából. Ica mosolyog:
– Hagyd csak, majd összeszedem! – leteszi a hímzést és indulna a konyha fele. Az utcáról egy sikoly hallatszik, majd elcsöndesül minden.
– Ica, menj a szobánkba és zárkózz be! – utasítja Ferkó, miközben bezárja a kulccsal az ajtót. Már későn. Léptek zaja hallatszik a lépcsőházból, majd az ajtó előtt elhal.
Ica és Ferkó a szobájukban az ágy mellett összebújva imádkoznak a kislányukért, hogy még maradjon a Julcsinál, nehogy most érjen haza. Puskalövés, az idegenek már a lakásban vannak.
Icának bevillan egy kép egy járda szélén sírdogáló kislányról. Az álma. Az álom, amely 18 éven át gyötörte, most értette meg miért…már nem lát semmit, nem gondolkozik, csak férje fájdalom üvöltését hallja és egy hideg ólomgolyót a szívében: – Saci!
—
1956. július 28. Egy kislány ül a járda szélén, fonott copfjai előre lógnak. Arca könnytől maszatos. Magányos. Egyetlen társa a vak, öreg Bodri. A kislány gyakran ül itt, ez az egyetlen hely, ahol megnyugszik, bár maga sem érti, hogy miért. Három éve lakik a Somfa utcai árvaházban. Három keserves éve. Bodri minden nap elkíséri ide…
Vége.”
Sziasztok!
az életben nem írtam még blogot, és jó sokáig azt se tudtam mi fán terem:)
általában akkor szoktam írni, mikor valami olyan megrendítő vagy elgondolkodtató impulzus ér, amit nehéz “feldolgoznom” és csak írással tudom kiélni a problémákat:)
tehát a továbbiakban a személyes élményeimet, tapasztalataimat, érzéseimet, gondolataimat és furcsa szituációimat olvashatjátok, és remélem majd néha akad olyan bejegyzés, ami rólatok is szól:)
hát akkor: jó böngészést!
Málna 🙂
